Budapest után más a vidéki lét – új élet a tanyán

Az isteni gondviselés – vagy a sors keze – időnként egészen váratlan formában mutatkozik meg. Az apróhirdetés is e misztikus jelenések közé tartozik. Tanya eladó Lajosmizsén – a lakonikus tömörségű szöveget Viktor 2012. május 12-én olvasta fel barátjának. A vasárnapi ebéd készítése közben Róbert kezében megállt a kés: „Mi és hol?” „Tudod, Lajosmizsén! Az M5-ösön! Amikor megyünk Laciékhoz, Szegedre, ott haladunk el mellette az autópályán” – próbált fényt csiholni Viktor a geográfiai ismeretek sötétjébe.

„Ez valami poén? – Robi még mindig nem hitt a fülének. – Ha az, akkor nézzük meg! Legyünk részesei ennek a poénnak!” Így esett, hogy este hatkor már az ingatlanközvetítővel és az akkori tulajdonossal a födém nélküli tanyaépületről és a körülötte lévő területről tárgyaltak.

– Beléptünk ebbe a házba, ahol semmi nem volt. Négy üres fal és a cseréptető a fejünk fölött. Tiszta lappal indultunk. Az életközeget és az életstílust mi alakíthattuk, annak megfelelően, ahogy mi akarunk élni – eleveníti fel a kezdeteket Viktor.

Egy évvel később, áprilisban, némi előkészület után a pestiek két kutyával meg tízezer paprikapalántával cuccoltak be a tanyára. Azontúl, hogy tudták, földrajzilag hová vetődtek, fogalmuk sem volt, mi vár rájuk. Az élmény szürreálisnak hatott a városi lét nyújtotta komfortzóna felrúgásával.

– Mint a legtöbb lajosmizsei, mi is ültettünk epret. Van egy fóliasátrunk a zöldségeknek, tartunk disznót, tyúkot, gyöngytyúkot, tehát van tojás is bőven. Nem foglalkozunk mással, nem vagyunk hipermarket. Hiszen mi volt a régi elv a paraszti gazdálkodásban? Megtermelni a ház körül a javakat, és csak a felesleget értékesíteni. Ezt az ősi gondolatot követjük.

Ahhoz, hogy az asztalomra kerüljön egy disznó, kettőt el kell adjak, hogy az én disznómnak a húsa és annak a gabonája meglegyen. Ez egyszerű matematika. Csak aztán rájössz, hogy Mária Lujza, az anyadisznónk nem kettő malacot fog elleni, hanem tizenkettőt. Mi a csudát csi­náljak ennyi disznóval? Legyen disznóvágás! Idővel rájössz arra is, hogy nem fogsz ötven darab csirkét nevelni, amikor ötven ugyanannyi munkával jár, mint kétszázötven. Egészen piciben nem érdemes csinálni.

Rengeteg vívódásuk és harcuk volt azzal kapcsolatosan, hogy milyen tyúkfajtát tartsanak. Ők is, mint számtalan Budapestről vidékre költöző, a kezdet kezdetén elmentek a génbankba, hogy csakis őshonos csirkét és disznót tartsanak. Gabonát adtak enni az állatoknak, de azt vették észre, hogy már kilenc hónapja tartják őket, és még mindig csak egy kiló tíz dekával rohangáltak élősúlyban a csirkéik, és szinte kóvályognak az energiahiánytól. És az állatok elpusztultak.

Majd amikor megkérdezte az egyik ismerősük, hogy tápot adtak-e nekik, nem válaszra az ismerős azt felelte: bolondok vagytok. Ezek után döntöttek úgy, hogy csakis hibrid élőlényekkel foglalkoznak.

– Ezeknél az állatoknál megengedhetjük, hogy a kellő indítótáp után át tudjuk őket vinni gabonás nevelésre. Az, hogy jó minőségű és tiszta hústextúrát adjanak, nagyon hosszú nevelési idő, 14–18 hét kell. Hirtelen kimondva ez rövidnek tűnik a régi szokásokhoz képest, de az új világban, amikor négy hétre nevelnek csirkét az iparban és elérik élősúlyban a kettő és fél kilót, azon gondolkozom sokszor, mi a bánatot esznek azok? Csirke­plu­tó­niumot? Vagy pumpálják őket? Mi 14 hétre élősúlyban alig érjük el a két kilót. Viszont olyan textúrát és húsminőséget kapunk, olyan íz­világot, amit soha nem veszel meg a boltokban. A mi húsunknak másnap nincs szaga.

Akiket maguk mögött hagytak, azt kérdezték: mi a bánatért mentek el vidékre? Amikor a tanyát megvették, csak egy normális élettérről álmodtak. Nem voltak kereskedelmi tervek, sem táblázatok a növekedésről, semmi olyan, ami szerint korábbi, nagyvárosi életüket élték. A változást az hozta, amikor egy-két ismerősnek elmondták, már nem találják meg őket a belvárosban. Az első kérdés az volt: lesz kacsa, liba? Úgy ennénk egy kis disznótorost! A sok kis kérés végül összeállt a nagy egésszé: megszületett Egykistanya.

Ma már egészen más dolgok mentén épül fel egy tanya, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. A gémeskút és a földdel, jószággal gazdagon kitömött zsírosparaszt historizáló víziója helyett jó tudni, hogy – példának okáért – olyan mikrohullámú interneteléréssel áldotta meg a szolgáltató a tanyasiakat, amilyen a városban sincs.

„Egy tanyán nem kell mindennap kapálni, és nem kell nyakig tyúkszarosnak sem lenni. Az viszont tény, hogy mindennap tenni kell az embernek a saját komfortjáért. Mi kell mindehhez? Kitartás! Kitartás ahhoz, hogy ne csak elkezdd, hanem végigmenj azon az úton, amelyiken te még nem jártál. A városban gombnyomásra beindul a fűtés télen. Itt mindennap be kell gyújtani. Az elégett fa hamuját mindennap ki kell vinni. De előtte azt is végig kell gondolni, hova kerül a hamu.” – Robiék kérdéseire nem voltak hiteles válaszok.

– Elkezdtünk különböző szakmai folyóiratokat olvasni, vagy épp réges-régi jegyzeteket abból a korból, amikor még tudták elődeink, mire is jó a fahamu. Egy ilyen iromány odavetett megjegyzéséből jöttünk rá például arra, hogyha nem bírsz a tyúktetűvel, szórj a baromfiudvarba fahamut, amiben ha a tyúk megfürdik, tetvetleníti magát, ha pedig megeszi, az jót tesz a bélrendszerének. Tehát az élősködőkre kártékony, a tyúknak meg jótékony.

Utólag jön rá az ember arra, hogy a Budapesten tökéletesnek vélt biztonság helyett valójában mennyire kiszolgáltatott a városi ember. Felismertük, hogy értelmetlen és improduktív az a létezés, ahogy a városban az emberek nagy része él. Erre a Covid-járvány az élő példa: sokan most ébredtek rá, nélkülük is megy tovább a világ.

Kiderült minden egyes szakmáról, hogy szükség van-e rá vagy sem. Mi, ezt megelőzve, már évekkel ezelőtt olyan folyamatot akartunk elindítani, szűkebb környezetünket megszólítva, melynek eredményeként valódi produktumot tudunk lerakni, szó szerint az asztalra.

Egykistanyán hosszú-hosszú éveken át kísérleteztek, mi is az a nagyon érzékeny mezsgye, ahol az állatnak is megadják, ami kell neki, és emellett a végeredmény nem ugyanaz, mint amit egy hipermarketben árulnak.

Robi amúgy korábban a kereskedelem és a marketing területén edződve rájött, hogy a kommunikáció egyik legjobb mátrixa az, amit Jézus talált ki. Megszólított 12 jó barátot, a tizenkét apostolt, és ők is a saját tizenkettőjüket. Ezt az elvet követték Egykistanyán az értékesítés vonalán. Tizenkét közelálló jó barátot szólítottak meg, akik hittek is bennük, csakis budapes­tieket, a régi életükből. Személyesen ismerik az összes vevőjüket, ami nem csak a jó hangulat miatt fontos. Róberték alapelve, hogy a fejlődésnek csakis a valós igények szerint szabad megtörténnie.

Áll az udvaron egy szépen felújított épület: az új nyári konyha, ahol hétvégenként öt-tíz embert látnak vendégül a házigazdák. A vendégek, miközben esznek, isznak, jót mulatnak, észrevétlenül is sokat tanulnak a háztájiról, ízekről, étkekről. A kezdeményezés ötlete a piaci pulton hevert: amikor egy szombati napon Robi kiment a lajosmizsei piacra árulni – vitt magával zöld és sárga hüvelyű zöldbabot, uborkát…

– Beszélgettem a vevőimmel, és rá kellett jönnöm, hogy nem azért nem veszik meg a zöldséget, mert nem szeretik, hanem mert nem tudják, hogyan készítsék el. Rosszabb a helyzet, mint gyerekkoromban volt a nyolcvanas években. Mi történt azóta? Beleszületett a gyermek egy fantasztikusan jól működő vidéki hálózatba.

A nyolcvanas években azt látta, hogy az anyuka, apuka megállás nélkül a földet túrta, emellett a szülők is azt sulykolták: tanulj, fiam, hogy neked ne a földet kelljen túrni, hanem legyen diplomád. Igen ám, de azzal, hogy elmegy Budapestre – ahol ráadásul nem fogja jól érezni magát –, egy olyan, évszázadok óta, genetikailag beivódott örökséget fog kidobni a kukába a család, ami által már nem lesz alkalmazható tudása a fiatalnak, még akkor sem, ha később visszajön. Kvázi kiherélték az egykor jól működő rendszert, aminek egy kusza, az ősi, a természetet is szem előtt tartó, természetes tudást mellőző, hibrid mezőgazdaság lett az eredménye.

Megkerülhetetlen a kérdés: vajon meg lehet-e élni „kézműves” növénytermesztésből és állattartásból? Nincs mellébeszélés: Róbert elismeri, hogyha a társának nem lenne mind a mai napig jelentős jövedelme a budapesti munkájából, akkor ez a tanya most, nyolc év után sem tudna ezekkel a rebellis gondolatokkal életben maradni.

– Megértem azt is, amikor az itteni nagygazdák csak legyintenek ránk: játszadozzatok ti avval a hülyeséggel, amit akartok, de nekem, akinek nincs más útja a mezőgazdaságon kívül, a produktum kell, bármi áron. Erős kényszerpályán mozognak. De mondom, senkit nem akarok megkövezni ezért. Éppen ez a harmadik nagyon nagy felismerésünk: a maximális tisztelet a környezetünk iránt.

Mégis, úgy vélem, a legnagyobb tiszteletet az állatoknak kell megadni, azoknak az élőlényeknek, amelyek körbevesznek minket. Mert ők nem önszántukból jelentkeztek, hogy meg akarnak halni azért, hogy a te tányérodon végezzék. Tudjuk azt, hogy a halálukkal fog végződni ez a folyamat, de az odavezető utat teljes tisztelettel és maximális megbecsüléssel kell, hogy végigvigyük.

Nekem gondoskodnom kell arról, hogy egyenek, igyanak, ne ázzanak, ne fázzanak. A mi nevelési metodikánk szerint nem adunk antibiotikumot, gyógyszert az állatoknak. Mivel tudjuk elérni, hogy egészséges maradjon az állat? Egész egyszerűen joghurtkultúrával – amit mi csak pocakvitaminnak hívunk, mert ha a bélrendszerük jó, akkor erős az immunitásuk is –, C- és E-vitaminnal. Ha egy fának a gyökere egészséges, akkor egészséges lesz a fa is. A barátaink azt szokták mondani: dúskáló luxusban tartjuk az állatainkat.