Méreg nélkül enni

Ma, ha enni akarunk, az élelmiszert egyre inkább készen vesszük, méghozzá egyre inkább konyhakészen, az ételek egyre nagyobb hányadát ma már jóformán csupán melegíteni kell. Ezzel azonban kiszolgáltatottságunk is egyre növekszik: egészséges étellel való ellátásunk mindinkább másoktól, általunk egyre kevésbé ellenőrizhetően a profit által irányított mezőgazdaságtól, élelmiszeripartól, kereskedelemtől függ.

{p} Kiszolgáltatottságunkat hivatott csökkenteni - vagy legalábbis annak érzését enyhíteni - egész sor hatóság, amelyek egy jogszabályhalmaz betartását ellenőrzik. Nos, e szabályozás változott az utóbbi hónapokban, és változik májustól. Ezek azok az előírások, amelyektől a kereskedők, élelmiszer-iparosok, de még a vendéglátósok is idegesek. A szabályok nagyon sok passzusa ugyanis olyannyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy betartásuk már-már lehetetlen. Felvetődik a kérdés, szükség van-e ilyen szigorú regulára?

{p} Emlékszem, gyerekkoromban apám megtiltotta anyámnak, hogy a két napnál tovább tárolt ételt az asztalra tegye. Nem azért, mert apám jó ideig Köjál-főorvosként ellenőrizte a járás élelmiszer-ipari üzemeit, kocsmáit, konyháit, hanem azért, mert ezt diktálta a józan ész. Ma is így működik minden otthonban a családi élelmiszer-higiénés rend, s - vélhetnénk - nem kínál zöldülő parizert, lejárt szavatosságú konzervet, háromszor kiengedett és visszafagyasztott csirkemájat a sarki vegyesboltos vagy a nagyáruház alkalmazottja.

{p} E józan észre alapozva valóban feleslegesnek látszanak azok a kemény szabályok, amelyek betartására egyrészt a saját érdekeink, másrészt az Európai Unió regulái kényszerítik az élelmiszeripart és a boltosokat. Miért szükséges például előírni az évek óta kifogástalanul, az előírásokat betartva működő kisbolt vezetőjének, hogy írjon forgatókönyvet előre arról, miként is takarítja üzletét. Miért van szükség lábpedállal működő, a bolton kívül elhelyezett kukára? Miért kell külön hideg-meleg vizes zuhanyozót kiépíteni a garázsboltban is a vásárlókosarak tisztításához? A kérdéseket jóformán vég nélkül sorolhatnánk, de érdemes inkább azzal foglalkozni, vajon miért is ötölhettek ki a jogalkotók ilyen szigorú előírásokat?

{p} A választ nem Magyarországon, hamarabb az Európai Unióban találjuk meg. Ott ugyanis az utóbbi évtizedekben rendre kipattannak élelmiszer-ipari botrányok. Elég a kergemarhakórra, a rákot okozó dioxint, a tiltott antibiotikumot, hormonkészítményt tartalmazó sertés-, baromfihús eseteire gondolni. A takarmánygyártó, az állattartó vállalkozások nagyobb profitra törekedve megpróbálták csökkenteni költségeiket. Húsmarha-takarmányozásra használták a nem az előírásnak megfelelő hőmérsékleten - itt is spóroltak - feldolgozott surlókórós birkák tetemét. Haszonállatok megbetegedését antibiotikumokkal előzik meg, csakhogy azok felhalmozódhatnak az ilyen állatok húsából fogyasztó emberben. Hogy gyorsabban és nagyobbra növekedjenek a marhák, sertések, növekedési hormont kevertek a takarmányba, ami aztán "megbolondítja" az ember hormonháztartását is.

{p} Hasonló a helyzet a növényekkel is. Ott permetezünk, műtrágyázunk - főleg a fóliasátorban, üvegházban hajtatott primőröknél -, s nem mindenki tartja be a szabályokat. Az élelmiszeripar pedig egyre több adalékanyagot használ fel. Mindez az élelmiszer-előállítás és kereskedelem szigorú szabályozását követeli meg. Nem mindegy azonban, hogy ez a regula mennyire rugaszkodik el az élettől, mennyire veszi figyelembe a józan ész diktálta szempontokat. Ha kevésbé - ahogy a mostani jogszabályokból kitűnik -, akkor az élelmiszer-biztonságot szolgáló intézkedéseket inkább megutáltatja paraszttal, iparossal, boltossal, vevővel egyaránt, semmint hogy úgy éreznénk, értünk van az egész.