A vadászat nem öldöklés

{p}
Megszokhattuk már, hogy a vadászattal kapcsolatban is a negatív hír a hír, s hogy arra senki sem figyel föl, amikor a vadászok tesznek valamit a vadállomány védelméért, megőrzéséért. Főleg a városi lakosság nincs tisztában azzal, hogy mi a vadászok szerepe. Semmi meglepő nincsen abban, hogy több lapban állatvédők ilyen nyilatkozatai olvashatók: "sportot űznek a gyilkolásból", "ha majd ők is szembenéznek a puska csövével", "azért jönnek ide az olasz és a német vadászok, mert nálunk nem olyan szigorúak a törvények" és hasonlók.
{p}Ha az ember beavatkozik a természet rendjébe, erdőket irt, mocsarakat csapol le, utakat épít, ténykedése némelyik faj túlszaporodásához, más, kevésbé alkalmazkodóképes fajok kipusztulásához vezethet. Ezért szükség van az ember állományszabályozó szerepére - ha úgy tetszik, ez már kényszerpálya.
{p}Svájc Genf kantonjában a hetvenes években betiltották a vadászatot. A kilencvenes évek végére olyannyira felszaporodott a nagyvadállomány (főleg a vaddisznó), hogy már kezelhetetlenné vált, rengeteg pénzébe kerül az államnak a vad által okozott kár, és a vadászat visszaállítását fontolgatják. Nem beszélve arról a kárról, hogy ahol a vaddisznó túlszaporodik, ott kipusztítja a nyúl- és fácánállományt, a földön fészkelő védett madarakat.  Az emberben ősidők óta él a vadászat iránti szenvedély. Van, akiben már gyengébb, de van, akiben oly erős ma is, hogy vadászatra adja a fejét.
{p}Persze a vadászat nem öncélú öldöklés. Szívesen fogyasztjuk a füstölt sonkát, nem kevésbé szeretjük az őzgerincet - ide értve talán még a fenti kritikát hangoztatókat is -, de azzal már nem akaródzik szembesülnünk, hogy ehhez azt az állatot valakinek meg is kell ölni. Mennyivel humánusabb módja az állatok elpusztításának, ha késsel, bárddal ölik meg őket? A háziállatok ugyanolyan érző lények, mint a vadon élők, csak nekik az ember úgyszólván már a születésük napján megelőlegezi a haláluk napját is. Ha valaki járt már vágóhídon, nem biztos, hogy az ott látottakat humánusabbnak találja, mint a vadászatot. A vad húsa is ugyanúgy valakinek az asztalára kerül, mint a vágóhídon megölt borjúé.
{p}Szigorú törvények szabályozzák a vad elejtésének lehetőségét, idejét, körülményeit. Persze e téren is adódnak szabálytalanságok vagy akár törvénysértések, akárcsak az élet bármely más területén. Nem azért jönnek hozzánk a külföldiek vadászni, mert itt kevésbé szigorúak a törvények. Éppen ellenkezőleg, hiszen a jó vadgazdálkodásnak köszönhetően - ami a vadásztársaságok dolga - nálunk van mire vadászni.
{p}Az erdészek és a természetvédők sokallják is a nagyvadállományt, és tetemes csökkentését követelik. Egyesek odáig mennek, hogy például a teljes muflonállomány kiirtását követelik, arra hivatkozva, hogy nem őshonos nálunk, és túl nagy kárt okoz a természetben.
A vadászok pedig védik a vadat - elismerve, hogy részben öncélúan -, hiszen érdekük, hogy jövőre is hódolhassanak a szenvedélyüknek, amellett az utókor számára is megőrzik a vadállományt.
{p}Télen a vadászok tonnaszámra hordják a vadnak az élelmet az erdőkbe, hogy segítsék a túlélésben, és nemcsak a vadászható állománynak tesznek jót vele, a védett madarak is eleséghez jutnak belőle. A vadászok azok, akik megfizetik a vad által okozott károkat az erdészeteknek, a földtulajdonosoknak, a bírságot, ha nem teljesítik a lelövési tervet, és még - lehet, hogy hihetetlenül hangzik - azt is, ha a vaddisznó meg a szarvas feleszi a makkot az erdőben. Fizetik a vadőröket, termelik a vadállomány számára a takarmányt. Mindezt természetesen nem lehet fedezni az elejtett vad húsának árából, amelyet a kereskedő kilónként bruttó kétszáz forintos áron vesz át tőlük, és a boltban  tízszeres-hússzoros áron vesztegeti.
{p}Egyre mélyebben kell a vadásztársaságok tagjainak a zsebükbe nyúlni, hogy a növekvő terheket viselni tudják. A vadállomány érdeke is azt kívánja, hogy még sokáig legyenek olyanok, akik ezt állni tudják, és hajlandók is megtenni.