Interjú

Szokatlan páros interjút olvashatnak a következőkben: lapunk két jeles munkatársát mutatjuk be közelebbről is. Az apropót a két teljesen eltérő életpálya örömteli találkozása adja: a közelmúltban mindkét kollégánk magas szakmai elismerésben részesült.
{p}
- Mai munkátokban mennyire van jelen a "hátország" - a szülőföld, a család?
T. D. I.: Meghatározó. Nem készültem újságírónak, alapélményeim a paraszti életmódhoz kötődnek, és  életemet sokáig csak ezen a területen képzeltem el. Hogy az egyetem után, hosszú vívódás árán, mégis váltottam, annak családi okai voltak: feleségemet munkája Gödöllőhöz, az egyetemhez kötötte, így választanom kellett. Vagy maradok szülőföldemen állattenyésztő, de veszélybe kerül a házasságom, vagy valahol Pest közelében keresek munkát. Így kerültem egy hirdetés útján a Magyar Mezőgazdasághoz. Az itt töltött öt év döntő jelentőségű volt: az újságírói életforma lételememmé vált. De a gyökereit ebben a közegben sem tépheti el az ember.
{p}H. P.: Az indítás minden ember életében alapvető, akkor is, ha netalán nem tud róla, vagy nem veszi tudomásul. Anyai nagyszüleimet az ötvenes években osztályidegennek bélyegezték, vagyonuktól megfosztották és kitelepítették a fővárosból. Szüleim gyakran mondták, hogy csak egyvalamit nem lehet elvenni az embertől, a tudását. Szerencsére sok jó tanárom volt, akik nemcsak a tananyagot öntötték a fejembe, hanem, ami az újságírói pályán különösen fontos: a kíváncsiságot. A kíváncsiságot az emberekre, a valóságra, ami körülvesz. Enélkül a munka csak favágás, s azt azonnal megérzi az olvasó is.
{p}
- A kitüntetés ünnep. De mi történik veletek a hétköznapokban?
T. D. I.: Ami mással: dolgozik az ember. És a mi pályánkon ez munka ma meglehetősen ellentmondásos helyzetben zajlik. Magyarországon tízezren vallják és hiszik magukat újságírónak, ám nagy részük híján van még az elemi képességeknek is, hogy a képzettséget már meg sem említsem. Újságírót olcsón lehet venni. Jórészt emiatt szakmánk soha ilyen kiszolgáltatott nem volt a gazdaságnak és a politikának. Ez viszont nem lehet felmentés a hivatását komolyan vevő újságírónak arra, hogy ne akarjon mindig megfelelni saját mércéjének.
H. P.: Járok mindenfelé, beszélgetek, s ha csak pár órára is, amennyire lehet, belefolyok az emberek életébe. Így voltam már mentős, tanár, bányász, felvidéki kitelepített, utcaseprő, állatorvos és még sorolhatnám vég nélkül. Igyekszem átélni az életeket, így mások élete az enyémmé is válik. {p}Aztán hazamegyek, valami fondorlattal ráveszem magam, hogy leüljek az íróasztalhoz, s lassan újraélem a felvett anyagot. S ha még másoknak is tetszik, amit írok, teljes az örömöm. Ha újra születnék, ismét újságíró akarnék lenni.
 - Hogyan lett munkahelyetek a Szabad Föld?
T. D. I.: Amikor 1996-97-re tudatosult, hogy már nem az úgynevezett szakmai újságírás vonz, rájöttem, hogy a Szabad Föld áll legközelebb hozzám. Gyökereim, emlékeim miatt ez az a közeg, ahol módom lehet a vidéki emberek élete társadalmi-gazdasági összefüggéseinek bemutatására, a jelenségek okainak feltárására. Teszem hozzá: a legutóbbi időszakig bezárólag két év hiányzik a Szabad Földes múltamból, mert akkor olyan viszonyok keletkeztek a lap körül, amelyeket nem vállalhattam. Ekkor lettem szerkesztőségvezető a Duna Tv-nél. Tavaly decemberben tértem vissza.
{p}H. P.: A Napi Magyarországnál dolgoztam a kilencvenes évek végén, írtam mindenféle riportot, legfőképpen az országhatár mentén élőkről. El is határoztam, hogy körbejárom az országot.  A napilap azonban inkább híreket várt tőlem, meg politikai anyagokat, ilyeneket én nemigen írtam. Ha jól emlékszem, a szerkesztő cérnája akkor szakadt el, amikor egy madarásszal töltöttem egy napot, s arról hoztam a riportot. Behívott, s azt mondta, inkább a Szabad Földnél volna a helyem. Igaza volt, csak sajnos a Szabad Földnél erről senki nem tudott. Mit tehettem, elkezdtem külsőzni. A szerződésre még csaknem egy évet kellett várnom, egészen addig, amíg Végh Alpár Sándor át nem vette a lap irányítását. Akkoriban szerkesztőként volt rám szükség, ezt a munkát azonban most letehettem. Így hát indulok hamarosan. Körbe, az országhatár mentén.

{p}T. Dögei Imre állattenyésztési doktori címmel rendelkezik, de nem használja. "A sajtóban nem szokás" - mondja. Nevében a "megkülönböztető T" származási helyére  utal, saját szavai szerint ugyanis szekérderékban született 1953 novemberében a törökszentmiklósi tanyavilágban. Pályája több kanyar után jutott el szerkesztőségünkig: rövid otthoni szakmai (állattenyésztési) gyakorlat után öt évet töltött a Magyar Mezőgazdaság című szaklapnál, majd a gödöllői agráregyetem állattenyésztési tanszékének adjunktusa volt 1986-ig. Hároméves napilapos időszak után (Népszabadság) 1989 elejétől alapító főszerkesztőként jegyezheti a Számadás című hetilapot. Ezután 1992-től több szerkesztőség - köztük a Magyar Gazda és a Figyelő -, illetve néhány hónapos minisztériumi sajtófőnökség következett, s 1997-ben került lapunkhoz. Arcát jól ismerhetjük a televízióból is: külsősként jelenleg is a Duna Tv Gazdakörének munkatársa. Márciusban a mezőgazdasági szakirodalmi könyvhónap szervezőbizottsága Az Év Agrárújságírója címmel tüntette ki.

{p}A Magyar Újságírók Közösségének Lant és Toll Díját kapta idén Hardi Péter. Munkatársunk tizenhét éves volt, amikor föltarisznyázott a szülői háztól, s elindult Debrecenbe, ahol szerencsésen leérettségizett. Két év rettenet után - ő csak így nevezi a katonaságot - beiratkozott a Budapesti Református Teológiai Akadémiára, s lelkészi oklevelet szerzett. Gyülekezeti szolgálatra azonban nem jelentkezett, mert úgy tartja, hogy ahhoz sokkal erősebb hitet kellett volna kapnia. Az egyház zsinatára került, ám reggel nyolctól délután négyig tartó irodai munkára alkalmatlannak bizonyult, inkább tovább indult. Előbb -1990 körül - politikusként akarta megváltani a világot, majd újságíró lett. Szerencséje volt, az akkor induló Ring című hetilapnál Mélykuti Attila keze alá került, akinél elsajátította a szakmát. Díja ezért - ezt külön kérte, hogy írjuk meg - őt is illeti. Vele együtt ment át az Új Magyarországhoz. Később dolgozott a Pest Megyei Hírlapnak, majd a Napi Magyarországnak. Írogatott még ide-oda, s amikor a szerkesztői nem figyeltek, könyvéhez gyűjtött anyagot.