A megváltó veseriadó

Jöjjön már, főorvos úr, mert nem találom az egyik vesét! - hívta a fiatal doktor tapasztaltabb kollégáját Csipkés László ágyához. Hamarosan kiderült: a páciens fél vesével született, s az sérült meg egy óvatlan karaterúgástól. A beteg később kénytelen-kelletlen megismerte a dialízisesek különös, zárt világát, majd jött a megváltás: a szervátültetés.

Hazai életCsászár Jenő2004. 06. 18. péntek2004. 06. 18.
A megváltó veseriadó

- Harminckét éves koromig sejtelmem sem volt róla, hogy valamim hiányozna - meséli a most negyvenkét esztendős füzesabonyi férfi, aki sorstársai Heves megyei betegszervezetének elnöke. Sohasem pipogyáskodott: előbb súlyt emelt, majd a sárkányrepülésben próbálta ki a bátorságát, utóbb pedig a karatéval edzette az akaratát. Repülőorvosi vizsgálaton is átesett, és még az sem derített rá fényt, hogy a természet "kifelejtett" valamit a testéből. Egy sportbaleset kellett hozzá, hogy elinduljon az események lavinája. A sérült szerv lassan működésképtelenné vált, és többszöri műtét után kiderült: ha nem távolítják el, a beteg halálát okozza. Csipkés László kilenc hónapig vese nélkül élt, kétnaponta négy-öt órát a dialízisállomáson töltött, a készülékre kapcsolva, amely megtisztítja szervezetét a felgyülemlett méreganyagoktól.  - Nem szólt másról az életem, mint a kezelésekről. Előfordult, hogy fél napig vártam a mentőt, a nap másik felét meg a gépre kötve töltöttem egyfajta egykedvű kábulatban.

{p} Nem számított, hóvihar van vagy kánikula, mennem kellett, mert ezen múlt az életem - emlékszik vissza. Csipkés László mégsem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta a betegségtudat. Hogy ne érezze annyira kiszolgáltatottnak magát, inkább maga utazgatott be dialízisre. Így történhetett, hogy 1998. november 6-án, mikor leszállt a vonatról, az egri vasútállomás forgalmistája sürgős telefonhoz hívta.- Csak nem riadót kaptam? - szólt a kagylóba a beteg.      - De igen. Azonnal menjen haza, mert megy magáért a mentő - hangzott az utasítás. Ment minden, mint a karikacsapás. Az agyhalottból kioperált vesét a budapesti Transzplantációs Klinikán háromórás műtéttel még aznap délután átültették Csipkés László bordái alá. Nagy szerencséjére az életmentő szerv még a műtőasztalon fektében, azonmód működni kezdett, és a férfi három hét múlva már otthon kóstolgatta az újjászületés élményét. - Igen alattomosan, olykor tünetmentesen támadó kór a vesebetegség. Egyre többször cukorbajjal, magas vérnyomással társul - vezet körbe az egri műveseállomáson Misz Mihály igazgató főorvos. Éppen ebédidőben érkezünk, a páciensek ölében tálca, arról csipegetik az ennivalót. Az ereikbe vezetett csöveken közben megállás nélkül áramlik a folyadék, négy óra alatt százhúsz liternyi mossa ki a vérből a méreganyagot, amit a vese már képtelen kiválasztani.

{p} Évente százan fordulnak meg itt, legtöbben hetente háromszor. A sok szurkálással, fájdalommal járó dialízishez jó adag kitartás kell, órákon át legfeljebb tévét nézhetnek vagy szundikálhatnak. Sok beteg talán nem is tudja, hogy mégis szerencsésnek mondhatja magát. Húsz éve ugyanis, amikor még kevés műveseállomás működött az országban, csak azokat utalták be az életmentő kezelésre, akiket alkalmasnak találtak a későbbi szervátültetésre. A többieket hallgatólagosan halálra ítélték...      Hazánkban 2000 és 2010 között várhatóan megduplázódik a krónikus vesebetegek száma - jósolják a szakemberek. A szervátültetések száma azonban nem tart lépést vele, ugyanis nincs elegendő donor. Mivel egy idő után túl kevés lesz az agyhalottakból kioperálható szerv, egyre gyakoribb lesz majd az élő donoros átültetés. Évente mintegy háromszáz vesetranszplantációt végeznek az országban. Jelenleg csupán néhány százalékos arányban fordul elő, hogy egyenes ági rokonok - szülők, testvérek, nagybácsik, nagynénik - ajánlják fel szervüket. A transzplantált pácienseknek nem csupán az életminőségük jobb, de túlélésük is kétszer olyan hosszú, mint a csupán dialízissel kezelteké.- Hogyan éljük meg, amikor a hónapokig, olykor évekig tartó művesekezelés után végre új vesét kapunk? Mintha a pokolból a mennyországba kerülnénk - fogalmaz Székely György, a szervátültetettek országos szövetségének elnöke.

{p} Idén a fővárosban azonban csak feleannyian jutottak új veséhez, mint az előző évben, és országosan is mintegy 12 százalékkal csökkent a donorok száma. A szövetség szerint mindennek az az oka, hogy a költségvetési megszorítások miatt jó negyedével megkurtították a Hungarotranszplant Kht. költségvetését. Az ország huszonöt érdekvédelmi egyesületét tömörítő betegszervezet ezért a közelmúltban panaszlevelet intézett a miniszterelnökhöz.   - A pénztelenség azt a folyamatot veszélyezteti, hogy a betegek és az agyhalott donorból származó szervek egymásra találjanak. Történik mindez akkor, amikor több mint ezren sorakoznak a vesére várók listáján - sérelmezi Székely György elnök. A Hungarotranszplant korábban megfigyelőket - félállású orvosokat - alkalmazott a kórházakban, akik értesítették a klinikákat a szóba jöhető donorokról. Ők jelentették az agyhalál beálltát, és gondoskodtak arról, hogy a kioperálható szervek megfelelő állapotban maradjanak, s így új életesélyt adhassanak a rászorulóknak. Magyarországon viszonylag kevés a rokon donor, de nem is szabad túl nagy terhet tenni a hozzátartozók vállára. Előfordul ugyanis, hogy az egészséges hozzátartozó maga ajánlja fel páros szervének egyikét, később azonban gesztusa rossz vért szül, megrontja a családi viszonyt. Főleg házaspárok esetében fordulhat elő ilyen probléma, és a vesebeteg könnyen kiszolgáltatottá, zsarolhatóvá válik.

{p} Más a helyzet, ha a szülő - leggyakrabban az anya - "ajándékozza oda" a veséjét, mert nem tudja nézni a gyermeke kínlódását. Ilyenkor még szorosabbá válik a kapocs a bajban egymásra utalt családtagok közt.- Megszoktam, hogy türelmesnek kell lennem - szemlélődik béketűrően az egri kórház sürgősségi osztályának zsúfolt folyosóján Fenyvesiné Adácsi Erzsébet. Ellenőrzésre jött, mert tavasszal eltört a lába, de már alig biceg. A Hevesen élő asszony már három szervátültetésen esett át, s azon kevesek közé tartozik, akik gyermeket is szültek ebben az állapotban.   Nagy nehezen találunk két egymás melletti széket, s jó negyedszázadnyit visszapörgetjük az időt. Erzsébet alig huszonkét esztendős volt, amikor majdnem meghalt, mert mindkét veséje felmondta a szolgálatot. Tíz kiló súlyfölösleggel feküdt az intenzív osztályon - ennyi víz gyülemlett össze a szervezetében -, és száját sebesre marta a citrom, amit nyalogatott, mert innia nem volt szabad. Óriási élni akarásának is köszönheti, hogy túlélte a krízist, majd visszanyerte a látását, és újra megtanult járni. Egerben akkoriban még nem volt műveseállomás, így a lány édesanyjával albérletet keresett Debrecenben, s másnaponta onnan járt a kezelésekre. - Úgy éreztem, mintha félhalott volnék. Nem szívesen gondoltam a jövőre, sosem tervezhettem előre - emlékszik vissza a ma már középkorú asszony.

{p} Mindössze hat hónapra rá, a bérelt szobában érte az első veseriadója híre. A műtétet a fővárosban végezték el, s utána a 37 kilósra fogyott beteg először annak örült, hogy végre banánt, narancsot ehet. Miután felépült, társaságba is járhatott, s megismerte későbbi férjét, akinek tizenhárom éve kislányt szült. - Ez azonban már egy másik vese története - mosolyodik el a szelíd arcú nő, akit az orvosok sok-sok ellenérve sem tudott lebeszélni róla, hogy vállalja az anyaságot. Erzsébet az első alkalom után még kétszer ébredhetett fel sikeres transzplantációból: másodszor 1990 őszén, majd 2001 februárjában. Az újabb műtétekre azért volt szükség, mert a beültetett szerv leállt. A beteg bízik benne, hogy nem kell újra kés alá feküdnie. Legutóbb tréfásan azt ígérte neki a főorvos, hogy ezt a szervet most legalább huszonöt évre adja. - Hátborzongató élmény a várakozás a veseriadóra - néz maga elé a sokat próbált asszony. - Az ember retteg, de azért teszi a dolgát. Magához veszi a jó előre összepakolt holmit, és beszáll a mentőautóba. Csak az tartja bennünk a lelket, hogy ha végre megkapjuk az új vesét, kivirulunk, és újra elkezdhetünk élni.