Holnap jönnek a fuvarosok?

Manyi nénit annyira gyötörte a bánat, hogy a forróságra is fittyet hányt. Mindenre és mindenkire. Valahol nagyon-nagyon mélyen sajgott lelkében a fájdalom.
Tekintetét révetegen a vén diófára szegezte. Arra, amit úgy negyven éve, egyetlen fiuk születésekor az ura ültetett. De most már ő sincs. Lassan két éve, hogy szeretett férje szépen, csendesen az angyalokhoz költözött. Az idős asszony akkor sem mozdult, amikor szeme sarkából észrevette, hogy megállt háza előtt fia hófehér kocsija. Hallotta három unokája harsány kacaját, talán még azt is, ahogyan cérnavékony hangon szólítgatták: "Mami! Mamika! Megjöttünk!" "Hogy állunk a pakolással, anyuka? Tetszik tudni, holnap jönnek a fuvarosok?!" - harsogta a menye.
{p}Manyi néni erre a beszédre hirtelen összerezzent, kérdő tekintetét fiára szegezte. Egy pillanatra néma csend feszült anya és fia között. Bementek a tisztaszobába, ahol egymás mellett, üresen tátongtak a hatalmas dobozok.
Az idős asszony az ablakhoz lépett, hátat fordított családjának. Rosszul érezte magát, forgott vele a világ. Arra gondolt, biztos a nagy melegtől meg az izgalomtól felszaladt a vérnyomása. Kért egy pohár vizet, és bevette ilyenkor szokásos szívgyógyszereit. Végigdőlt kopott díványán, behunyta a szemét s hangtalanul sírt. Körülállták az unokák, belekapaszkodtak vékony, bütykös ujjaiba. Mint régen, amikor járni tanultak. Manyi néni nagyon lassan, óvatosan kinyitotta a szemét. Addigra a könnyeit is lenyelte.
{p}Mosolyt erőltetett az arcára. Nézte, nézte imádott unokáit, s végigfutott benne a fájó gondolat. Hogyan költözhetne ő a városba abból a házból, amihez maga hordta a téglát a kőművesek keze alá?! Itt minden virágszálat és fát úgy ismer, mint a saját tenyerét. És különben is, mi lesz a tyúkokkal meg a kacsákkal? A szívéhez nőtt, jó öreg bútorokkal, a hímzett terítőkkel meg a kredenccel? A falubeliekről nem is szólva. Létezik, hogy többé nem látja lánykorából megmaradt barátnőit, Emmust és Jucit? És mit gondol majd a kisboltban Erzsók, meg Jani, a hentes? Talán még azt hiszik, hogy meghalt, és nem volt tisztességes temetése.
"Temető!" - szaladt ki sírásra görbülő száján a fájdalmas szó. Hogy is költözhetne ő máshová, amikor a drága ura itt van eltemetve?! Ezt aztán igazán nem kívánhatja tőle senki! Így tépelődött magában, majd gyorsan osztott-szorzott. A házáért, a hatalmas kerttel ötmilliót ígért a városi vevő a fiának. Ötmillió forint. Ezért kell, hogy meghasadjon a szíve? Ezért nincs éjjele és nappala?Hirtelen arra sem emlékezett, melyik volt az a nap és az a perc, amikor rábólintott az egyezségre. Összekeveredett múlt és jelen. Újra lehunyta a szemét. Nem akarta maga körül látni a családját. A hatalmas dobozokat főként nem. Arról akart álmodozni, hogy majd holnap, ha összeszedi az erejét, friss virágot visz a temetőbe, és elüldögél az ura sírja mellett az ütött-kopott lócán. Aztán elbeszéli neki, hogy majdnem költözésre vették a gyerekek, de ő erős volt, és nemet mondott. Dehogy megy ő innen bárhová! Még a fia kedvéért sem. Különben is, ha igazán szeretnék, ilyet nem is kérnének tőle.
{p}Ekként vívódott magában, amikor hirtelen felhördült, furcsa sipító hang csusszant ki a száján, majd oldalra billent a feje. Utoljára még arra gondolt, hamarosan kimegy az urához a temetőbe...Vágya sokára teljesült. Manyi néni hoszszú ideig lábadozott a kórházban. Mostanában pedig csak akkor jut el a szülőfalujába, ha a fia ideje engedi. Általában hétvégeken. Olyankor kimennek a temetőbe, majd útban hazafelé pár percre megállnak az öreg ház előtt, a vén diófa mellett. Aztán sietnek vissza, a városba...