Leveleki bombatolvajok

Kicsi falu a Nyírség szívében Levelek, van benne tér, szabad terület, az építkezők nyugodtan terjeszkedhetnek. Ám a hatalmas, több száz öles telkeknek is megvan az áruk: földút vezet egyikükhöz-másikukhoz. A Damjanich utca például végig földes, ráadásul a házak a túlsó végén épültek. A főutca és az épületek között jó fél kilométernyi a távolság. Igaz, a Nyírség más, mint mondjuk Szatmár vagy a Nagykunság, ahol eső után bokáig ér a sár. Itt a homok gyorsan felissza a vizet. De azért a gödrökben csak megáll a víz, s ha még valami nagy fasor is árnyékolja, akkor bizony itt is el-elakad az ember.
{p}A Damjanich utcában a minap kezdték el kivágni az árnyékoló fasort. Végeztek is szépen az öreg akácokkal, az utolsó napok egyikén viszont furcsa, szivar alakú tárgyat fordítottak ki a gépek a földből. Nem kellett hozzá különösebb katonai képzettség, hogy megállapítsák: egy bomba hever előttük. Annak rendje-módja szerint értesítették az önkormányzatot, annak vezetői pedig a rendőröket és a budapesti tűzszerészeket, akik meg is ígérték, hogy jönnek. Jönnek, két-három hét múlva!Mit tehet ilyenkor a kiszolgáltatott falu? A rendeleteknek megfelelően körbekeríti a bombát, s figyelmeztető táblát tesz mellé. S ha még embere is van, akkor időről időre ellenőrzi a helyszínt.Így tett a leveleki önkormányzat is.
A faluban persze hamar híre ment a második világháborús lőszernek, aki csak tehette, nagy ívben elkerülte azt az utcát. De nem mindenki. A bomba ugyanis másnap reggelre eltűnt. A rendőrség, karöltve a polgárőrökkel, mezőőrökkel, önkéntesekkel, a polgármesteri hivatal dolgozóival azonnal a keresésére indult. Találtak is két helybélit, akik beismerték, hogy ők vitték el a bombát. Mint mondták, ócskavasat gyűjtöttek, amikor meglátták a földön heverő vasszivart. Magukhoz vették, s egy közeli ócskavastelepen adták le. A telepet a rendőrök azonnal átkutatták, de nem találtak semmit. Azóta is keresik. Ám közben telnek a napok, s a falu egyre idegesebb, hiszen most már tudják, egy ilyen szerkezet egyáltalán nem gyerekjáték. Ha felrobban, képes egy egész házat eltüntetni a föld színéről. A hivatal időről időre szórólapokon értesíti a helybelieket a fejleményekről, ebben többek között a lehetséges nyomravezetőt is megszólítja, ötvenezer forintos jutalmat ígér, ha segít megtalálni a bombát.Eddig senki se jelentkezett.
{p}A hosszú, poros úton ritkán van mozgás, az emberek inkább kerülnek. Bolond is lenne erre jönni bárki, hiszen nemcsak hogy itt volt a bomba, de tűz a nap, a homok is forró... Úgyhogy mi is csak úgy kutyafuttában szemrevételezzük a bomba helyét. Négy karó, körben zsineg s egy fehéren lobogó vászondarab jelzi a bomba ágyát. Rögtön az út mellett, talán egyméternyire.
- Ki gondolta volna? - szólal meg ekkor az idáig nyúló kertek egyikében egy szőlőt kötöző asszony. A kezében kés, derekán rafiatekercs, s megáll mellettünk óvatosan. - Itt nőttem fel, ezen a portán - mutat a szőlőskertre. - Sose hittem volna, hogy egyszer bombát találnak errefelé. Pedig édesanyánk sokszor elmondta, hogy micsoda nagy harcok voltak a környéken, mindenütt aknák, ágyúgolyók hevertek.
Dankó Lászlóné bent lakik a falu központjában, a szülői portát a testvére örökölte, de mindennapos vendég ma is, és élénken emlékszik az anyja szavaira.
- Van itt a kert végében egy kisebb rész, azt sosem szántottuk fel - vezet bennünket a kert végébe egy fél szoba nagyságú területhez, amelyben ma sincs semmi, csak paréj, laboda. - Édesanyánk szerint ide ásták el a bombákat az emberek. Az igazat megvallva, én sokáig nem vettem komolyan az ilyen szóbeszédet, de most már nyilvánvaló, hogy minden szó szent igaz. No de ezután hogy lesz? - néz ránk tanácskérően. - Ezek után hogyan merjünk mi itt nyugodtan tenni-venni?
{p}Fogas kérdés. Legjobb, ha a községházán érdeklődik az ember. A polgármesteri hivatalban azonban nincs senki, aki nyilatkozzon, felhívják hát telefonon Szanyi Lászlónét, a polgármester asszonyt. Ámde ő se tud sok mindent mondani. Megad egy telefonszámot, melyen el lehet érni a bombaügyben nyomozókat. De, mint hamarosan kiderül, nincs szükség a telefonra. A nyomozók kint vannak a helyszínen. Egy csoportjuk a helybelieket kérdezgeti, a másik pedig nem messze a bekerített területtől egy robbanószer-keresésre betanított farkaskutyára vár, az hátha elvezeti őket a bombához.
- Nem bomba az - dohognak -, hanem valószínűleg egy szárnyas akna. De hát ez tulajdonképpen mindegy. Ugyancsak veszélyes lehet.
- Vajon mit gondolhatnak most a tettesek? - Azt jó lenne tudni. Vagy valami elmeháborodott lehet, aki nem törődik a következményekkel, vagy valaki olyan, aki menet közben megijedt, s nem meri megmutatni a szerkezet helyét. Pedig ha okos, még az ötvenezer forintos jutalmat is megkaphatja. Jó volna most belelátni a fejébe. Vagy a fejükbe.
- De hiszen a faluban azt beszélik, már megvannak a tolvajok - vetjük közbe, mire a rendőrök csak legyintenek bosszúsan.
- Ugyan! Sok embert meghallgattunk, köztük azt a két férfit is, akikről beszélnek, de hát azokkal valami baj lehet. Itt! - mutatnak a fejükre. - Azok azt is beismernék, hogy ők voltak ott szeptember 11-én New Yorkban. Úgyhogy folytatni kell a nyomozást. Talán a kutya majd segít.
{p}Dankóné édesanyja, a nyolcvanegy éves Juhász Jánosné szerint van azon a környéken több akna is, csak jó mélyen elásva. A csodálatos emlékezőtehetséggel megáldott nénike már nagylányként élte meg a háború végét, negyvennégy végét.
- Ősz volt, október, amikor errefelé azok a nagy harcok dúltak - meséli. - Az oroszok délről, Magy felől lőtték a németeket, akik vonultak északnak, a Tisza felé. Sok bomba itt hullott le, a mi falunkban, pont ott, ahol mi is laktunk. Bunkerekbe menekült az egész falu, mi is oda húzódtunk. Egy éjszaka, tizenegy óra körül aztán elcsendesedett a zaj. Nem tudtuk, mi lesz, lestünk minden zörrenést, mikor a szomszédban lakó Ács Jóska bácsi hangját hallottuk. A testvéremet szólította, hogy jöjjünk elő, vége a háborúnak. Ki is jöttünk a bunkerból, mikor Jóska bácsi megszólalt: "Csend! Egy lovas jön." Nemsokára meghallottuk mi is a zabla csörgését, és meg is jelent egy román lovas. Az öreg Ács valamikor Erdélyből menekült hozzánk, tudott románul, románul szólította meg hát a lovast. De az magyarul szólt vissza, hogy vigyázzunk, mert jön a felszabadító sereg. Jönnek az oroszok, annak is az eleje, a söpredék, akik lopnak, meggyalázzák a nőket. Mi a bíróhoz, Lengyel Feri bácsihoz menekültünk, annak a padlásán vészeltük át az éjszakát. Jaj, annyian voltak az oroszok, mint a föld pora, de elmentek aztán, hál' istennek. A Tiszától nagyon féltek, azt kérdezgették folyton, milyen város az? Aztán, hogy elmentek, a leveleki férfiak nekiálltak az elhagyott meg a fel nem robbant bombák, aknák eltakarításához. Nagy gödröket ástak, azokba szórták bele mindet. Azokból kerülhetett most elő egy ...
{p}A bomba-, pontosabban aknakereső kutya, egy hatalmas termetű német juhász, nem vesztegeti az időt. Mire visszaérünk a Damjanich utcába, már javában szaglászik, gazdája, egy rangjelzés nélküli rendőr alig képes viszszafogni. Előbb a vékony madzaggal körbekerített területet szimatolja körbe, majd megindul a szemközti fasorok felé. Egyre messzebb jár, ám hamarosan visszatér.A rendőrök arcán csalódottság. Benga, a bombakereső kutya sem tudott sokat segíteni. A nyomozók azonban nem adják fel. Keresik tovább az aknát, hogy megelőzhessék a bajt.