Miért hagyott el a Jóisten?

- Lányok, amit eddig tanultatok az erkölcsről és becsületről, azt el kell felejteni. Bármi történik veletek, ha a katonák erőszakoskodnak, nem szabad öngyilkosnak lenni. Ha hazajövünk, új életet kezdünk, és senki nem fogja ezt felróni nektek. Ígérjétek meg!Ismeretlen félelem szorítja össze a torkom, bólintok. Szegény apám, aki még a diák fiúkkal sem engedett sétálni, mert úgy vélte, még gyerek vagyok, most meg ilyet kell mondania a lányának. Apám vallásos ember, jártas a zsidótudományokban, nemegyszer fordultak meg nálunk papnövendékek bibliázni. Ez jár a fejemben: "Apukám, miért hagyott el bennünket a Jóisten, igaz, hogy volt bűnünk, de ekkora büntetést talán nem érdemeltünk. Élni akarok még, tanulni sokat, még nem tudom, mi a szerelem, a csók." (...)Két akasztófán két lány holtteste. Rémes érzés, moccanni sem mer senki.

{p} A németek csillogó szemmel, izgatottan szaladgálnak, intézkednek. Mindenki itt van, valakinek eszébe jut, hogy a Revierről ki kéne hozni annak a testvérét, akit most fognak felakasztani. És kihozzák.Már ott várakozik a két lány a másik két akasztófa előtt. A csíkos ruhás férfi végzi majd el az akasztást. Előtte egy katona felolvassa Himmler parancsát a nyilvános kivégzésről. Ráz a hideg, nem tudok gondolkodni. Áll a két lány - alig többek 20 évesnél - az akasztófa alatt, kezük hátrakötve. Velük szemben legalább ezer ember, akik tehetetlenül nézik végig, hogy megöljék őket. Egy pillanattal ezelőtt még éltek, és már himbálóznak az akasztófán. Egész este sírunk, és senki nem nyúl az ennivalóhoz, pedig megvan a vacsorakenyerünk. Ezt soha nem lehet elfelejteni, olyan rémes volt. (...)Már nem akarok tovább menni, előbb vagy utóbb itt élve senki sem marad. Mégis csak jó az anyámnak, az első nap meghalhatott, nem kínlódott annyit, mint mi, s nyilvánvalóan nekünk is végünk lesz.- Nézd, Manci, nekem ebből elég volt! Látod a halottakat, tudod, hogy napok óta nem eszünk. Miért kínozzam magam potyára? Ha akarsz, menj tovább, és ha valaha hazaérsz, mondd meg apunak és nagybácsimnak, Árpádnak, bocsássanak meg, én nem bírtam tovább! - fakadok ki.

{p} Megcsókolom Mancit, kilépek a sorból, leülök a hóra. Behunyom a szemem, nem akarom látni, mikor lő agyon a katona. A következő pillanatban rúgást érzek, aztán a hajam tépi valaki, kénytelen vagyok felnézni. A katona még nem ért ide, Manci vonszol a hajamnál fogva, és közben sírva kiabál. Hisztérikusan nekem esik, majdnem úgy megver, mint a németek.Manci már könyörög:- Megígértem anyukádnak, hogy hazahozlak, és tanulni fogsz, hiszen annyira szerettél iskolába járni.- Hát jó, tovább megyek, de csak az ő kedvéért. (...)Olyan szorosan vagyunk, hogy ha valaki felkel, csak akkor tud visszaülni, ha egy másik ember áll fel a közelében. Egyébként jó, hogy szorosan vagyunk, különben megfagynánk. Manci feláll, de nem engedik vissza a helyére. Először hagyom könyörögni, de amikor látom, hogy nem jár eredménnyel, lökdösni kezdem a mellette lévőt. Egy 20 éves, gömbölyű arcú lány, akit Pukkancsnak csúfolnak - amúgy Évának hívják -, Kistarcsáról került ide. Ő is a gyárban dolgozott, szoktunk néha beszélgetni, de most úgy esünk egymásnak, mint a fúriák. Alig tudnak szétválasztani bennünket. Összekarmoljuk és verjük egymást, ahol érjük.

{p} Mindketten kikészülünk, de még nem hagyjuk abba, szavakkal gyilkoljuk egymást tovább.- Dögölj meg, sose menj haza! - förmed rám.- Nem is akarok, ha ilyen rosszak az emberek, de te is megdöglesz, nem csak én...Nem sokkal ezután elájulok. Életemben először. Valószínűleg a veszekedés izgatott fel, az igazi ok azonban az éhség. Manci magamhoz térít, hóval dörzsöl. Néhányan Pukkancsot szidják. Beszélni nincs erőm, csak intek, hogy nem tehet róla. Manci magyarázza, hogy egész úton nem volt ennivalónk. Pukkancsék négyen utaznak együtt, és van két kenyerük, még a szlovák lányoktól maradt rájuk, amikor elszakadtak egymástól. Nagy szelet margarinos kenyeret nyújtanak felém, de nem akarom elfogadni. Pukkancstól nem kell. Összeszedem minden erőmet, hogy meg tudjak szólalni:- Az előbb azt mondtad, hogy dögöljek meg, és sose menjek haza, hát most meglesz az örömöd, megdöglök.Pukkancs jószívű kislány, majdnem sír, nem tehet ő sem az előző verekedésről, az idegeink igencsak megviseltek. A végén még ő könyörög, hogy egyem meg a kenyeret. S ezzel a szelet kenyérrel megmentette az életemet. (...)Számokat kapunk, mint a tetováláskor. Az enyém: 107006. Ezt csak a ruhára kell felvarrni. Egyik délelőtt valahol feketekávét osztanak. Jó lenne egy kis meleg ital, indulok is érte. Valaki mutatja, hol adják. Benyitok.

{p} A blokkban félhomály, sehol senki, csak rengeteg halott. Csontvázsoványra fogyott hullák, magasan egymás tetejére dobálva. Láttam már halottakat az úton is, de ennyit egy rakáson még sohasem. Először leroskadok közéjük, nem tudok mozdulni, de amikor magamhoz térek a kábulatból, rohanok kifelé. Rázkódom a sírástól, Manci alig tud megvigasztalni. Elege van belőlem, állandóan veszekszem vele, hogy miért nem engedett az úton meghalni, már mindenen túl lehetnék, hiszen úgyis az lesz a vége. Azt mondják, itt nem gáz a kivégzési mód, hanem injekció. (...)Megyek a konyhára, találok egy darab kenyeret, talán félkilós, és egy fél kocka összetaposott margarint. Diadalmasan mennék kifelé, de nem sikerül, egy kisebb csoport utamat állja. Letepernek, taposnak rajtam. Egy ukrán nő kéri a kenyeremet, de nem adom, görcsösen szorítom magamhoz. Erre fel kést ránt, beszúrja a kezembe, öt centi hosszan felhasítja, egészen a hüvelykujjamig. Elgyötörten fekszem a földön, és ekkor valaki megszólal magyarul:- Várj egy kicsit, amíg kimegy a tömeg.Egy felvidéki lány ül az üres kenyerespolc tetején, szoknyája alatt két vekni kenyér. Hamar megegyezünk. Ő nem tudna innen kimenni, hogy el ne vegyék tőle a kenyeret. Mindkettőt berakja a bugyimba, a tetűk közé, s a hátára vesz.

{p} Én ájulást tettetek, kezemből dől a vér, így el is hiszik. A konyha előtt gomolygó tömeg utat nyit, a lány cipel a blokkra. Manci sírva fakad, amikor meglát. És milyen nagy a meglepetés: az "akcióért" fél kiló kenyeret kapok.Még egy szomorú jelenet. Egy fiatal magyar lány nemrég gyógyult meg flekktífuszból, utána pedig delíriumba esett. Napokig csodálkozva hallgatja mindenki, ahogy magyarul, németül órákig mormolja a születési adatait, beszél az apjáról, aki orvos és akit imád. Nagyon legyengült, de remélem, hogy a Revieren marad és fölépül. Szeretem ezt a kislányt. A nagy fejetlenségben ő is kiszalad, mezítláb, egy szál ingben. Velünk akar jönni, a lábán folyik végig a vér. Lehajol a földre, egy marék port vesz fel és csengő hangon kiáltja:- Embereket akarok gyúrni az agyagból, akik jobbak lesznek, mint ti!Nem viszik vissza. Belelőnek, s élettelenül terül el a porban. (...) Nagy veszteség ért bennünket: anyám, két nagyanyám, nagyapám és egy nagynénim egész biztosan meghaltak, és nem tudom biztosan, apám és nagybácsim élnek-e. Ilyen hirtelen csapást otthon ép ésszel el sem tudtunk volna viselni, és most mégis örülök az életnek.