Parasztok

Gúny és megvetés nyilai röpködnek felénk, megtoldva persze az alpári szellemeskedés ócska szólásaival, amelyek közül a legenyhébb is ilyesféle: no, ennek a gyerekszobájában is a tehén volt a radiátor...
Megkaptuk a lenézést, a lefokozó megszólítást máskor is, régen is. Már Toldi Miklóst is ilyesfélén alázta meg a gőgös Laczfi. Fölnégyeltettek, karóba is húzattak bennünket, vezérünket pedig tüzes trónra ültetve megsütötték. Kedvezőbb évszázadok is következtek aztán. A tudós Bél Mátyás a XVIII. század első felében arról tudósít, hogy a magyar földművelés és állattenyésztés úgyszólván az egész világ bámulatát kivívta. Gyönyörű lovaink, szépen nevelt marháink, juhaink, híresen jó húsú, makkoltatott disznaink, remek boraink, kiváló búzánk, vajunk és sajtunk - mind-mind kapósak voltak az egész földrészen.
A régi magyar tudós, önmaga igazát erősítendő, gyakran idézi az ókori Róma nagy íróit, gondolkodóit. Catót például, aki emlékeztet: "Őseink úgy tartották, s így foglalták törvénybe: tolvajt kétszeresen, uzsorást négyszeresen kell büntetni. S amikor derék embert akartak dicsérni, így tettek: jó szántóvető, derék paraszt!" Időszámításunk kezdete előtt közel másfél évszázaddal született, majd fáradozott sokféle tudomány területén M. Terentius Varro, kinek fő műve felbecsülhetetlen értékű összefoglalása mindannak, amit az európai ember már akkor tudott - többek között - a földművelésről és állattartásról. Leírja, mekkora földet művelhetünk meg egy ökörfogattal, mi a teendő a tavaszi napéjegyenlőség és a Fiastyúk fölkelte közötti időben. Tájékoztat az oltógallyak átoltásának időpontjáról éppúgy, mint a termények eltevésének és megóvásának okos módjairól. Nem lehet csodálat nélkül olvasni például a birkalegeltetésről szóló intelmeket, amelyeket épp így hallottunk mi is gyermekkorunkban. "Úgy kell legeltetni a jószágot, hogy a nap hátulról érje, a birkának ugyanis a feje a legérzékenyebb testrésze. Napnyugta után itatni kell, majd megint legeltetni sötétedésig, akkor ugyanis a fű kellemes íze megint visszatér." Akár nagyapámat hallanám, aki úgy beszélt a jószág elé kerülő bármely fűszálról, marék takarmányról, mintha maga is kóstolta volna valamennyit.
{p}Bizony, a föld művelése, a szelídített állatok okszerű tartása és nevelése ma is életünk alapja. Akkor is, ha mind kevesebben munkálkodnak a földeken. A paraszti munkához ész és tudás kell! Igen: mindaz a tapasztalati úton szerzett ismeret szükséges, amelyet évezredek előtt az ősök már megtanultak, de kellenek az újkori tudomány fölismerései is. Aki ezt a tudást nem birtokolja, aligha boldogul. Láttunk ilyet változatos történelmünk során többször. Az úgynevezett ezeréves álmot beteljesítő földosztás után éppúgy, mint a rendszerváltást követő lelkes parcellázások során. Szegény újgazdák - kik azelőtt csupán ökröt hajtottak, vagy pontos utasításra komlót szüreteltek - miként is állhattak volna a maguk lábára néhány holdnyi birtokukon? Ehhez nem csupán igavonó meg forgótőke hiányzott, hanem a földművelői tudás is. A történet mindig kiegyenesedett azért valamiképp. Hála a nagy hagyományú és mindenkor eredményes magyar agrároktatásnak, kerültek hozzáértő emberek a legnehezebb időkben is, akik visszabillentették a dőlni készülő szekeret. Lett ismét világhíres magyar búza, kapós szalámi, hús és bor, húsvéti sonka és bárány, még csibe is.
Bajok persze mindig ólálkodnak a földművelő nép háza táján. Mostanság - a rendkívüli aszályokat, más természeti csapásokat leszámítva - abból erednek a gondok, hogy olyan útjelző táblához érkeztünk, amelynek megfejtése önmagában fejtörést okoz. Szerencsésebb testvéreinkkel kelünk versenyre, jókora hátránnyal. Nekik nem kellett gyakori kerülő utakat tenniük, s az a sorscsapás sem érte őket, hogy a bakra időnként dilettáns kocsisok ültek, akik oktalanul rángatták a zablát, olykor pedig érthetetlenül ostorozták a lovakat. Mindezt elszenvedve mi talán edzettebbek is lettünk. Szívósabbak, találékonyabbak. Ma már nálunk sem számít csodabogárnak az a gazda, aki számítógépen rendel takarmányt, saját birtokán termel versenyképes vetőmagot, külföldre szállít rózsatövet, az ország túlsó végébe oltványt. Felzárkózni - halljuk a korparancsot naponta. Igen, felzárkózni, de talán nem is másokhoz, hanem saját lehetőségeinkhez. Mert vannak! Jó földünk, olykor szélsőséges, de még mindig elfogadható éghajlatunk az első biztosíték, de ott a másik, a kevésbé elhanyagolható: a tudás, amely ugyancsak birtokunkban van. Nem csupán a nagyobb gazdaságok irányítói tanultak európai rangú egyetemeinken, de sok-sok magángazdálkodó is föltarisznyálta magát korszerű ismeretekkel. Mint láttuk, a mezőgazdálkodás mindig is tudomány volt, legjobb művelői pedig régen is, ma is bölcs és okos emberek. Ez adja a reményt, hogy ebben az újkori versenyben is helytállhatunk. A jövedelem, a tisztes haszon pedig akkor nem marad el.
Ez nem csupán a jó szántóvető érdeke, hanem az ország minden lakójáé. Jövedelmező mezőgazdaságunk ugyanis mindannyiunk gyarapodását szolgálhatja, nem csupán a földművelőét. Azoknak pedig, akik a tudással bíró, szorgalommal munkálkodó, művelt gazdálkodót mostanában oly könnyedén leparasztozzák, inkább ne válaszoljunk semmit. Szomorúan, de krisztusi türelemmel mondjuk: nem tudják, mit cselekszenek...