Cukor az élet

Irány Nagyvárad! A piac, a Metro. Végre van valami, amiben a keleti országrész lakói kerültek előnyösebb helyzetbe! A magyar, ahogy egykor Bécs felé indult hűtőszekrényért, most kelet felé tart, elsősorban Romániába. Cukorért, benzinért, autógumiért, nápolyiért...

Hazai élet2004. 07. 30. péntek2004. 07. 30.
Cukor az élet


- Amikor vége a műszaknak, kocsiba ülök, beültetem magam mellé a családot, ha nem érnek rá, a rokonokat, és hamarosan a határnál vagyok - meséli Zoltán. - Nem is megyek tovább. A román oldalon ott van mindjárt egy Shell-kút, ott megtankolok, aztán a két határ közötti vámmentes boltok egyikében veszek márkás italokat és cigarettát. Mindig csak annyit, amennyit törvényesen behozhatok. Megrendelésre.
- Kik rendelik meg?
- Orvosok. Kórházban dolgozom. Körbejárok az osztályokon, meghallgatom a kívánságokat, kimegyek, megveszem, már indulok is haza. Ráteszem a kis hasznomat, de a dokik még így is sokkal olcsóbban kapják meg az italokat, mint itthon.
{p}- Elárulná, mennyi haszna van ezeken az utakon?
- Hetente legalább huszonötezer forint.
Arra készülök, hogy csatlakozom az össznépi zarándoklathoz. Embereket kérdezgetek, akikről tudom, hogy szorgalmas vándorai a határátkelőkhöz vezető utaknak. A bevásárlóturizmus egyik tapasztalt haszonélvezője most főleg Nagyváradra jár, azonban figyelmeztetően emeli az ujját: érdemes kimenni Kárpátaljára, Beregszászra vagy Ungvárra az olcsó cigaretta és üzemanyag, a cukor, sajt, sör, a ruhák miatt, de meg kell nézni a szabadkai piacot is a Délvidéken, ahol például roppant barátságos ára van az alkoholnak, a farmernek, a szabadidőruhának, a cipőnek. Még Szlovákiát is hasznos megkeresnie annak, aki közel lakik, olcsóbb ott az üzemanyagtól a sörig sokféle áru.
Péterrel, egy ismerősömmel megyek ki Nagyváradra. Ő már járt kint elég sokszor, ismeri a dürgést, mondja. Február óta jár Romániába, azóta nem tankolt itthon. Mikor gurulni kezd az autó, el is rikkantja magát örömében.
Sárréti és bihari falvakon haladunk keresztül, hamarosan már a határnál vagyunk. Közben arról faggatom, hogy mit érdemes hozni a túlsó oldalról.
- A cukron és a benzinen kívül?
- Igen.
- Például autókhoz gumiköpenyeket, féláron. Élelmiszerből a burgonyaszirom zacskója hetven forint, de otthon százhatvanért kapom meg. Finom a nápolyi, nagyon szeretik a gyerekek. A csokis nápolyiból tizenegy van egy papírdobozban, ebből harminchárom forintba esik egy darab, amit otthon hetven forintért kapsz meg a boltban. Kilós kiszerelésben ötszáz forintért vettem egy kiló nápolyit. Olcsóbb a kenyér is. Igazán finom sajtok kaphatók, olcsóbbak, főleg nagyobb tételben. Jó az akácméz, a vegyes virágméz. A mosóporból minél nagyobb tételt veszel, annál kifizetődőbb. Nem mindegy, hogy három vagy tizenöt kilós csomaggal viszel. Ugyanez a helyzet az öblítővel. Mosóporon kilónként lehet akár három-négyszáz forintot is nyerni. Vettem egy csomó finom Dove szappant: darabján fogtam száz forintot. Ez sokat jelent egy ilyen kisembernek, mint én vagyok.
{p}A határnál elég sok autó araszol az ellenőrzőpont felé. Várakozás közben néhányan pénzt váltanak be a határnál.
- Pancserok! - jegyzi meg Péter.
Letekeri az ablakot, s kikiált egy nőnek, aki a pénzváltótól éppen a kocsija felé igyekszik.
- Mennyit adtak a forintért?
- Százharmincnyolc lejt.
- Jó vétel volt - morogja oda epésen.
Aztán már nekünk magyarázza, hogy Nagyváradon a Metróban vagy a McDonald's melletti pénzváltóban most legalább százhatvanegy lejt adnak egy forintért. Csak hivatalos helyen szabad átváltani, tanít minket, utcai pénzváltóval szóba sem szabad állni.
Halad a sor, hamar átengednek előbb a magyar, majd a román egyenruhások. Gyorsak, udvariasak. Ahogy Péter mondja: nincs szívatás. Száguldunk a széles és jó műúton Nagyvárad felé. Már bent a városban megszólal vezetőnk.
- Csak a "Napulyka" táblát figyeljétek!
Jó időbe telik, mire rájövünk, hogy a "Cluj Napoca" táblára gondol. Kolozsvár felé haladunk tehát, Nagyvárad túlsó széle felé. Rengeteg Napulykázás után feltűnik a keresett raktáráruház, előtte egy Mol kút hívogatja a magyarokat.
- Itt is lehet tankolni - mutatja vezetőnk -, de érdemesebb a határ előtti Shell kútnál: az olcsóbb, s ott is biztosan jó minőségű üzemanyagot adnak.
A Metro parkolójában rengeteg magyar kocsi áll. Az áruház is tele van magyarokkal, akik számológéppel a kezükben próbálnak kiigazodni a rengeteg számjegy között. Állnak egy-egy termék előtt, beütik az árat, próbálják átszámítani a sokszor hétjegyű számokat forintra, hogy eldönthessék, érdemes-e megvenni. Egy magas, erős testalkatú férfi már rutinos, fejből is elvégzi ezt a műveletet, ám a számológépbe beírja minden kocsiba tett áruféleség árát.
{p}- A pénztár miatt - magyarázza. - Pár hete nem futotta ki a pénzem arra, amit a kosárba raktam, s a pénztárosnő rikácsolt velem. Igaza volt. Akkor szaladjak még egy kis pénzt váltani, a sor meg álljon addig? Sztornózta a cukrot, s el volt intézve. De azóta vigyázok, hogy ne költekezzek túl.
Laci, mert ennyit elárul nevéből új ismerősöm, beavat, miért érdemesebb Váradra járni, mint a debreceni Metróba.
- Igaz, Nagyvárad kicsit messzebb van hozzánk, mint Debrecen, de ha az ember átmegy majdnem üres tankkal, s ott megbuggyantja a kocsit jó minőségű benzinnel a Shell kútnál, már nem jár rosszul. Ha bevásárolsz a családnak egy hónapra, ugyanazt az árut, ugyanazokat a márkákat, mindenből ugyanannyit, tíz-tizenötezer, nagyobb mennyiség esetén akár húszezer forinttal is olcsóbban veheted meg Váradon, mint Debrecenben.
Laci készségesen vezet a Metro labirintusában, ahol nagy a tumultus. "Cukor az élet" - jegyzi meg kedélyesen, a gyorsan fogyó depóra mutatva.
- Meg lehet venni a cukrot százöt-száztíz forintért kilóját. Ez kilós kicsomagolásban van, a műanyag csomagolású olcsóbb, a papír valamivel drágább. Ha ötvenkilós nagy zsákban veszed, akkor olyan kilencven forintért megkapod.
Egy tanácstalan magyar férfi kérdezi, igaz-e, hogy fejenként csak öt kiló cukrot lehet átvinni a határon. Legalább öt helyről hallatszik a kuncogás, aztán valaki felvilágosítja a kezdő bevásárlót, hogy akár több tonna cukrot is hazavihet törvényesen.
- Igen? - álmélkodik az illető. - Akkor tíz kilóért biztos nem büntetnek meg?
- Biztos - zengi a magabiztos kórus.
A sörökhöz érünk, Laci dicséri az itteni folyékony kenyeret, ő mindig visz haza, ezt issza. A kétliteres üveggel a legolcsóbb, mondja, ezt kétszázöt forintért meg lehet vásárolni, ami üti az itthoni szintet. Aztán a borokra keríti a sort: amit otthon hét-nyolcszáz forintból lehet megvenni, azt itt megússza az ember négyszázból. Az egy liter hetvenöt centis Napóleon konyakot meg lehet kapni már kilencszáz forintért. Négyszáz forintért nagyon finom hétdecis konyakot lehet vásárolni, ami nálunk vagy ezerötszáz forint. Az étolaj kétszáz forint körüli árban van, ami nálunk a háromszáz forintot üti, okosít tovább Laci.
{p}- Itt már minden van - mondja. - Ez már nem az a Románia, ahol ezt sem lehet kapni, meg azt sem. Csak az a baj, hogy az itt élőknek nincs hozzá elég pénzük. 
- És az anyaországi magyaroknak?
- Otthon még soha nem éreztem azt, amit itt: hogy sokat ér a pénzem, s engem irigyelni is lehet.
Józsival kezdünk beszélgetni. Egy kis bihari faluból jött, nem először. Kerti bútorokat nem nagyon érdemes venni, mondja, miközben nézegeti a kínálatot. Odébb megy, s megállapítja, hogy a számítógépes asztalokhoz készült görgős székek jóval olcsóbbak, mint nálunk. Aztán, mint aki fontos dolgot közöl, szinte súgja, hogy egyes ajtókat és ablakokat érdemes itt megvenni, mert csaknem fele áron be lehet szerezni, mint otthon. Ő csak tudja, ráncolja a homlokát, éppen most építkezik, innen vitt bejárati ajtót.
- Nekem nem mindegy, hogy egy ajtó nyolcvanezer forint vagy pedig csak huszonöt - közli.
- Hogy lehet rátalálni az olcsó és jó árura?
- Kérdezni kell. Elmondják nemcsak az itteni magyarok, de a románok is. Nem idegenkednek azok tőlünk, mert a pénz nekik is pénz. Én mindig tisztességesen beszéltem velük, s ezt kaptam tőlük is.
Kavarog a tömeg. Áruhegyek alatt roskadozó kocsikat tolnak a pénztárak felé, a legtöbb vevő magyarul beszél. Kint tombol a kánikula, de itt bent egész jó idő van. Egy magyar család tagjai tárgyalják mellettem, hogy szűk a Metro, nem számíthattak ekkora forgalomra, s különösen a pénztárak környékén zsúfolódnak össze az emberek.
Fizetéskor némi fejtörést okoz a hatalmas címletű bankjegyek közül kiválasztani a megfelelőket, de a pénztáros türelmesen és elnéző mosollyal vár. De ezzel még nem szabadultunk meg. A kijáratnál fehér köpenyes fiatalemberek állítanak meg, elkérik a számlát, ellenőrzik, rajta van-e minden. Amikor bólintanak, mehetünk. Közben látjuk, hogy az egyik árut szállító alkalmazotthoz képest még jól is jártunk, mert őt lerakodás után, kimenetel előtt, megmotozták.
{p}A parkolóban találkozom a karcagi Katona Jánossal, aki - egyedüliként! - habozás nélkül vállalja teljes nevét. A rakodás végén járnak, a furgon valósággal rogyadozik, úgy meg van pakolva mindenféle áruval, utoljára még egy karton sört próbál bepréselni a férfi.
- Jó vásár volt? - kérdezem.
- Jó! - mosolyog elégedetten, s a helyére kerül a sör.
A magyar bevásárlók naponta megújuló rohamai azonban nem csupán a Metrót próbálják bevenni, hanem a nagyváradi piacot is. Péter már megint napulykázik, azt magyarázza, hogy most már nem arra kell menni, hanem visszafelé, Bors és Ártánd irányába. Erre van a piac. Megállunk a kietlen parkolóban, azonnal egy csecsemőjét szoptató cigányasszony lép mellénk, magyarul kéreget. A baksisért cserébe megmutatja, hol kell parkolójegyet venni. Kis roma gyerekek lepnek meg, a kezüket nyújtják.
- Ha tízezer lejt adok neki, az sok? - kérdezi egyik útitársunk, s tanácstalanul pörgeti ujjai között a riasztóan nagy számjegyű bankjegyeket.
Végül a nagyobbik kezébe nyomja a tízezrest, s mutatja, hogy ez a kettőjüké. A kicsi elkeseredik, csaknem ölre mennek. Gyorsan a kis méregzsáknak is a kezébe nyom egy hasonló bankót. Szent a béke. Most egy középkorú roma férfi lép oda. Mutogat, hogy nem tud beszélni, néma, sőt süketnéma, szánja meg őt is egy kis pénzzel. Újabb tízezrest nyújt át, aztán elmenekül a piac fele. "Még egy ilyen hülyét nem találnak" - szuszog mérgesen.
Virágokkal kezdődik a piac, aztán zöldségek és gyümölcsök következnek. Egy kisebb csarnokba lépünk, ahol rengetegféle sajt csücsül a vakítóan fehér ruhákon, az asszonyok kínálgatják a termékeiket, kóstolót is adnak. Végre rálelünk a piacnak arra a részére, ahol ruhákat és cipőket árulnak. Belépünk a sátrak alá. Ha eddig szenvedtünk a hőségtől, akkor most hirtelen pokoli érzésünk támad: mintha egy szaunába léptünk volna be. A műanyag tető alatt megszorul a meleg, aminek az ellensúlyozására az árusok időről időre körbelocsolják árusító helyüket vízzel. Ez egykettőre elpárolog, s a művelet kezdődik elölről. A forró, fojtogató pára hamar gyöngyözésre bírja a legedzettebb homlokot is. Mindenkiről szakad a víz.
{p}Péter figyelmeztet, hogy itt alkudni kell, a sportcipőket ajánlja, igaz, hogy ezek világmárkák hamisítványai, de bőrből vannak, s ezer-ezerkétszáz forintért már meg lehet kapni, míg itthon négy-ötezerért. Divatos, strapabíró, puha, összegzi véleményét.
- Ötezer forintért olyan utcai bőrcipőt lehet venni a Metróban is, a piacon pedig még olcsóbban, amiben meg lehet jelenni bármilyen rendezvényen vagy akár a színházban is - mutat fel egy cipőt. - Otthon egy ilyet tizenkét-tizenötezer forintért sem tudsz megvásárolni.
Az öltönyöket vizsgálgatja Péter. Mutatja, egy ilyet odahaza vagy húszezerért kapsz meg, itt viszont hat-nyolcezerért viheted. A márkásabb, itthon hatvan-hetvenezer forintos öltöny a piacon húszezer forintért megvehető.
Kiszédülünk a műanyag tető alól. A kinti hőség szinte üdítően hat, főleg akkor, ha megrebben egy-egy szellőcske. Száguldunk a határ felé. Átjutunk a román oldalon egykettőre, már a légkondicionált vámmentes boltban nézegeti Péter a márkás cigarettákat és italokat. Sokkal olcsóbb, mint otthon, állapítja meg némi számolgatás után.
- Sok olyan család van a Tiszántúlon, aki szinte semmit sem vásárol Magyarországon - mondja egy kisújszállási férfi a vámmentes üzletben. - Csak éppen tejet meg kenyeret. Kimegy Nagyváradra kétszer egy hónapban, bespájzol, feléli. Aztán megint kimegy.
Átcsorgunk a magyar oldalon is. Azt hisszük, vége a portyának, ám Péter figyelmeztet: még megállíthatnak a pénzügyőrök. S valóban, még Berettyóújfaluig sem jutunk, ott állnak az úton, leállítanak egy-két kocsit, átvizsgálják őket. Péter nem fél, hogy megállítják. Vigyáz, hogy az EGK-rendeletben meghatározott 175 eurós határt ne lépje túl, ami csaknem negyvennégyezer forint most, s ezt az értéket vámmentesen behozhatja egy Európai Unión kívüli országból. A vámkommandó pedig csak kapja el azokat, akik becsempészik a rengeteg cigarettát, vagy tonnaszámra hordják a cukrot a pálinkába vagy a zugárusokhoz, mondja.

Ezek is érdekelhetnek