Mi adhat reményt?

Itt állunk több mint ezer esztendeje Európa közepén, önálló, önrendelkező, szabad állam népeként, saját nyelvvel, saját kultúrával egy kicsi, de szép ország polgáraiként. Lehet ennek örülni? Lehet örülni annak, hogy évezredes történelmi hányattatások és megpróbáltatások után még megvagyunk? És hogy lehetnek önálló (nagy) álmaink? Gondoljuk el: Mátyás óta nem volt olyan esélyünk az eltépett nemzetrészek szálainak újrakötözésére, mint most, az Európai Unió tagjaként. S teljes joggal és erővel éledhet újra az a reményünk, hogy életszínvonalban, társadalmi, gazdasági rendben is fölnőhetünk Európa nyugati feléhez. Nyilván nem varázsütésre, hanem kitartó munkával, a nemzet alkotóerejének okos és felelős összefogásával.
Augusztus huszadika amúgy igen különös ünnepünk. Megüljük a magyar államiság születésének napját, emlékezünk az államalapító István királyra, ünnepeljük az alkotmányt, és megszegjük az új kenyeret. Szónok legyen a talpán, aki ezt egy beszédben úgy egyesíti, hogy mindenkinek a kedvére tegyen. De nem ez az igazi baj, hanem ha valaki megpróbálja kisajátítani. Mert az ünnep mindenkié. Nem párté, nem hivatalé, sem nem politikusé, polgármesteré, sem semmiféle tisztségviselőé. Az ünnep mindannyiunké, akik elfogadjuk, tiszteljük a benne foglalt eszmét és üzenetet, hogy a munkánkkal, törekvéseinkkel nemcsak önmagunkért teszünk, hanem a közért: a hazáért, a nemzetért is cselekszünk.
Augusztus huszadika - erős leegyszerűsítéssel - a jog és a kenyér ünnepe. Az egyik a társas lét kereteit megszabó rend foglalata, a másik a mindennapi eledel. Egyik nélkül sem létezhetünk. Milyen jó volt hallani most is: "Megtermett az ország kenyere." Ráadásul: bőven megtermett.
Tudunk még örülni?
Lehet örülni annak, hogy lesz elég kenyér az asztalunkon? Lehet örülni, hogy nemzetünk sorsa, jólétünk és jövőnk elsősorban rajtunk áll? Végül pedig: át tudjuk-e vinni augusztus huszadika örömét és üzenetét a hétköznapokra?
Ha a válaszunk igen, nem volt hiábavaló az ünnepünk.