Miatyánkos aratás

Az aratásnál aligha van nehezebb paraszti munka. Még ma, a korszerű gépek idején is embert próbáló. Hát még a múltban, amikor kézzel vágták a gabonát! Embert próbáló, de egyben a legszebb paraszti munka is talán.
Éberhardt Istvánné a téeszidőket leszámítva minden évben élesre feni a kaszát, és nekiáll gabonát aratni. Kezdetben voltak sokan, akik lenézték, megmosolyogták. Még ilyet, asszony kaszával! Manapság viszont a Nyírségben nincs aratónap, ahová meg ne hívnák ezt a hatvanévesen is irigylésre méltóan energikus asszonyt.
- Pedig összesen már csaknem hatvan órát töltöttem el a műtőasztalon! - feleli erre a napkori ház tiszta szobájában egy akkora aratókoszorú társaságában, amely alatt majd leszakad az asztal. - Én kötöttem ezt is - igazítja meg a kalászokat, de csak úgy a tisztesség kedvéért, hiszen helyén van az mind. Egy kicsit még gyakorolni kell, de lesz majd finomabb is. Meg egy kicsit kisebb is, mert így nehezen fér be az autóba.
Éberhardt Istvánné, akit a környéken mindenki Etának vagy Eta néninek szólít, tizenkét évesen fogott először kaszát a kezébe, és tizenhat évesen a testvéreivel már negyvenkét holdat aratott le egyetlen nyár alatt.
- A maga helyében én meggondolnám, hogy leírjam-e azt a negyvenkét holdat - javasolja -, mert egészen biztosan lesznek, akik lódítással vádolják majd meg. Negyvenkét hold ugyanis borzasztóan nagy tábla. Az egy erős férfiembernek is a becsületére válna.
- Hol volt közben az édesapja?
- Őrizte a tszcsé disznóit. Mert amikor elvették a harminc holdját, még a munkát is sajnálták tőle. Csak kondás lehetett. Mondta is szegény mindig, amikor a távoli rokonok kérdezték, hogyan megy a sorunk: felső rangú kondások vagyunk.
- Mikor is volt ez?
- Hatvanegyben. Negyvenhatban költöztünk a Nyíregyházán túli Felsősimáról ide, apánk a falu alatt megvett egyben harminc holdat. Tanyát épített, s nekifogott gazdálkodni. Hajdú ember volt, konok, munkabíró, a napkoriak is hamar megszerették. Jellemző, hogy kilencvenben, a privatizáció kezdetekor maguk a napkoriak javasolták, hogy a család egy az egyben kapja vissza azt a harminc holdat. Mert hogy az öreg Vilmányinak az volt az élete.
- Visszakapták?
- Dehogy kaptuk - fut át egy apró fintor Eta asszony arcán. - Öt helyen mérték ki a földjeinket. De ezen már kár bosszankodni. Örüljünk annak, hogy a család mellett a fiunk is a földben találta meg az élet értelmét. Pedig távközlési technikus. De ma már sokkal többre tartja a búzavetést a drótoknál.
{p}
A család ma harmincöt hektáron gazdálkodik, a különbség abból adódik, hogy a régi földeknek magasabb volt az aranykorona értéke, mint a maiaknak. Búza, rozs, tritikálé, tengeri, burgonya, ezeket termesztik. Van egy kis gyümölcsös is, de a szántóföldi növények játsszák a főszerepet. Van pár borjú és egy tehén is, de azokat csak a trágyáért meg a tejért tartják.
Mert ők nem esznek, de a földbe sem tesznek gyári szemetet!
- Volt nekünk nem is olyan régen harminc tehenünk is, de a drágalátos politikusaink gondoskodtak arról, hogy a műtejek kiszorítsanak bennünket a piacokról - dohog egy sort a vendéglátónk. - Csiraszám, szomatikus sejtszám, meg az ördög tudja, miféle kitételekkel korbácsoltak bennünket a Brüsszelre felesküdött szakpolitikusok. Na, ez betette nekünk az ajtót! Eladtuk a teheneket, minket ne egrecírozgasson senki a szomatikus sejtszámokkal. És nézzék majd meg a kis unokánkat! Mindjárt hazajönnek a mezőről, megláthatják majd maguk is, mennyire ártalmas - mosolyodik el gúnyosan az ártalmas kifejezésen - a házi tej.
Kisvártatva egy nagy zetor lucernával meg is érkezik a kis különítmény, a nagyapa, a fiú és az unoka. A kislegény lehet úgy tíz-tizenegy éves, és majd kicsattan az egészségtől. Már most biztos mindenki abban, hogy felnőve a földből él majd ő is. De most még jobban érdeklik a gépek. Ott is hagy bennünket a kazlak között, s elvonul a kis Polskijához, amit ha az országúton még nem is vezet, de már ő szerel. Ha pedig azzal végez, be-besegít az apjának a nagy traktorok bütykölésébe.
- Ő tud már kaszálni? - kérdezzük a nagyanyját, ám ő csak mosolyog.      
- Majd megtanulja. Lesz még rá ideje.
Ők már learattak, de az újságírók nem mehetnek haza, hogy ne lássák, miképp is arat egy igazi, szabolcsi asszony. Veszi hát a telefont, s hívja a sógorasszonyt, hogy nekik van-e még vágnivalójuk. Még egy kis tritikálé akad, halljuk a választ, autóba ülünk hát, hogy gyorsabban a mezőre érjünk. Igen ám, de a modern nyugati kocsikba nem fér be a kasza. Az ő öreg Nivájukat választjuk hát, csak akad egy kis gond. Eta asszony ugyanis hiába nagyszerű arató, nem tudja feltenni a kaszára a csapót. Ami köztudottan arra való, hogy szépen rendre fektesse a búzát. Vagy a tritikálét. Szólni kell hát Éberhardt Istvánnak, aki ugyan vasutas volt világéletében, de amúgy kaszásnak se utolsó.   
És amíg ő a mogyorófacsapóval bajlódik, felesége a régi aratásokról beszél. Hogy akkor a nagy munkák előtt mindig disznót vágott a család. Mert hogy hasban az erő. A húst lesütötték, étkezéskor már csak fel kellett melegíteni. Reggel háromkor keltek, s az első kaszasuhintás előtt rövid imát mondtak. Majd elénekelték a Himnuszt. Az aratás végeztével pedig a kaszanyelet beleszúrták a keresztbe, s az általuk szőtt magyar zászlót átvetették a pengén. Aztán megint elénekelték a Himnuszt, és hálaimát mondtak.
A határban már csak egy-két vékony gabonatábla maradt, de arra pont elég, hogy Eta megmutassa, miként is aratott egykor a szabolcsi ember. Szépen, büszkén, tempóson, önérzetesen. Mint aki az igazi életen tartja a kezét.
Csak az ima, s a Himnusz maradt el. Mert az csak az igazi, komoly munkák párja.