A cseléd fia

Édesapja cselédként szolgált gróf Teleki Józsefnél Tetétlenpusztán, óriási dolog volt, hogy fia tanítóképzőbe járhatott. A Kalocsai Tanítóképző Intézetben kapott oklevéllel 1946-ban hazatért, várta őt a kicsi iskola az érparton. Nemrég még a padjait koptatta, most pedig a tanítója lett. Helyi értelmiségi, ahogy ma mondanánk.
Szinte lehetetlen számba venni mindazt, amit '47-ben faluvá avatott településéért tett. Tanítóként, majd iskolaigazgatóként hihetetlen energiával dolgozott, s lelkesedése a kollégáira is átragadt. Énekkart, zenekart, színjátszó csoportot alakított, sikert aratva az iskolák közötti versenyeken, nem utolsósorban pedig odahaza, a szülők előtt. Ám amit a legjobban szeretett, az a sport volt. Sportköri foglalkozásra csaknem minden gyerek járt, kézilabdában, fociban, asztaliteniszben, atlétikában a mi falunk nevétől volt hangos a járás s nemegyszer a megye. Nagy, városi iskolákat is legyőztek a kézisek, országos döntőig jutottak a pingpongozók. S akik elballagtak, ritkán hagyták abba; így aztán a felnőtt csapatok is kiválóan szerepeltek, s mindez odavonzotta a meccsekre a fél falut.
Az igazgató bácsi - nekünk az maradt akkor is, mikor már rég nem volt igazgató - maga is sportolt, méghozzá nem is akárhogyan. Kézilabdában, fociban egyaránt csapata erőssége volt, 55 évesen cserejátékosként még rúgta a labdát bajnoki meccseken. S hogy mit jelentett egy tetétleni gyerek számára a sport? Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor egy edzőmérkőzésen - a Harta elleni találkozóra készülve - igazgató bácsink fél óra játék után szólt, hogy a második csapatból menjek át az elsőbe. Amelyik azután pályára léphetett másnap a szomszéd nagyközségben.
Aztán jött a körzetesítés; 1967 szeptemberétől - a falu minden tiltakozása ellenére - a felső osztályosoknak a tíz kilométerre levő Harta iskolájába kellett járniuk. Az öt évvel azelőtt zömmel társadalmi munkával épített öt tantermes, gyönyörű tetétleni iskolában csak az alsósok maradtak két tanítóval. Bényei Mihály volt az egyik, hivatalosan immár nem igazgatói rangban. Ezzel nem törődött, de a társak annál jobban hiányoztak. A kollégák, akiknek menniük kellett a munkahely után, s a felsősök, akik nélkül nem lehetett énekkart a színpadra állítani, iskolai csapatokat szervezni.
Bényei Mihály azonban csak azért sem adta fel. Filmeket vetített, ifjúsági klubot szervezett, házigazdája volt a községi ünnepségeknek, játszott harmonikáján, ha kellett, beszédet mondott, ha erre volt igény. Maradék idejében gondozta a kastélyparkot és a fenyvest, a hajdani hadifogolytábor helyén álló temetőt. S betegen is ott állt vasárnaponként a focipálya mellett, ahová egy délután érte jött a halál.
Mikor apám sírjához megyek a kiserdei temetőbe, mindig megállok az ő sírjánál is. Furcsa módon az jut eszembe ilyenkor néha, milyen sokszor megnevettetett bennünket, diákjait. Csodálatos humora volt, s mennyire értett a nyelvünkön. Vajon kacagnak-e annyit most a tetétleni iskolások, akik reggelenként s délutánonként buszoznak, tovább... tovább.
Bényei Mihályok egykor sokan voltak a kisfalvak, tanyák iskoláiban. Egész életüket annak a közösségnek szentelték, amely őket útjukra bocsátotta, s ahová diplomával és a megszerzett tudással visszatértek. Természetes dolog volt ez számukra. S vannak persze, akiknek még ma is az. De hát bezárt iskolába nem kell tanító. Márpedig az ritkaság, hogy visszakapná egy-egy kistelepülés a felsőseit. Annál gyakoribb, hogy elviszik az alsósokat is. Nincs szomorúbb látvány, mint egy üres iskola. Meg kéne gondolni hát, biztos jobb-e, ami nagyobb. Mert van ellenpélda bőven. Hála olyan pedagógusoknak, mint  az igazgató bácsi volt. Tetétlenpuszta szülötte, a cseléd fia...