Az ádámcsutka útja

Például a kappanhússal dúsított töltött tormalevél, hozzá tejföllel csomósítani a nyálat. Vagy a pirított csirkevér hagymával, reggelire, templomból hazajövet. Mindig is irigyeltem az életét. A nyugalmas vasárnapokat, a tornácon szürcsölt, gyermekágyas finomságú húslevest, amit olyan jércéből főztek, hogy azt még az eperfán érte a duzzadt szemű hajnal. Aztán jött a tört krumpli húzós birsalmaszósszal nyakon öntve, hozzá kövér disznóhús. Ebéd előtt gyűszűnyi szilvórium, ebéd után savanykás bor.
Másnap pitymallatkor kilépett az udvarra, odament a lugashoz, hideg kecskecsecsű szőlőt csipegetett. Szó, ami szó, ismerte a rusztikus élet fűszereit, és legjobban az erőset szerette. Az asszonyok közül is a beles-farosért volt oda. Született életélvező volt, aki levegőt is úgy vett, mint mások záporeső után, virágzó akácerdőben.
Nos, az ételben és a szerelemben bizonyosan megtaláljuk életünk savát-borsát. Például: a sütőben zsírt engedett, zsenge parlagi csirke törékeny csontjainak elmélyült szopogatása olyan, mint egy erotikus performansz. Az ilyen jércének még el sem roppantjuk a combcsontját, ízlelőbimbóink már előre ünneplik az előszivárgó velőt.
Bizony nincs jobb a ganéjkaparásban combosodott jércénél, talán csak a nádas rétre kicsapott kacsa, amely levágás előtt két hétig tengerin hízik, de piros sültjén átüt még a mocsáríz. Mármost, hogy magam is nagyvárosban aszalódó ember lettem, el kell fogadnom az üzemi, tápos, tartósítószerekkel tömött ételpaneleket - legalábbis hétköznap. Hétvégén azonban elballagok a szagbuja nagyvárosi piacra, ahol találkozom Mariska nénivel, legkedvesebb kofámmal, aki főként szárnyast árul. De nem azt a keltetői, infralámpa alatt élesztgetett, félvak, reszketeg lábú, hóka bőrű áltyúkot, hanem igazi csirkét. Olyat, amelynek fogyasztása megszépíti az életet. "Ha teheti, a róka is ezt választja" - így mondja Mariska néni.
Egyszer a vicc kedvéért vásároltunk egy nyugatról importált, de valószínűleg valahonnan a Távol-Keletről származó csirkét. Sok fűszerrel feljavítottuk a húsát, de a combvelő mindent elárult: olyan íze volt, mint az ínyen felfakadó puklinak. Én egyébként is nagyon pártolom a hazai árut. Szerintem az illatos, leveses húsú magyar barackkal szemben a tömör gumi mediterrán gyümölcsöt választani akkora vétek, mint hagymaszagú bugylibicskával tortát szeletelni. Az import dinnyét sem szeretem: érzem rajta a vegyszert. Még a darazsakat is sajnálom, amelyek aztán lakmároznak belőle.
Akik képesek becsülni a test örömét, azok tudják: érdemes élni azért a kegyelmi pillanatért is, amikor az ember a kanalával szájához emeli a rezge kocsonyát. Mellesleg a dermedni kitett kocsonya akkortól jó, ha a hangya már át tud vergődni a tetején.
Ifjabb koromban egy ízben hazafelé tartottam egy kiadós sörözés után. Le kellett csapolnom a sört, leszaladtam egy nyilvános vécébe. Ott bámésznak megfogott a föld alatti lecsó. A vécé fenntartói főzték egy villanyrezsón az ülős boxok előterében. A sárgával vegyes piszkospiros rotyogás egy aktív vulkán szapora buggyanásait idézte, valami elemit, valami őstörténetet. Nem volt nehéz gondolatban visszacsúszni a kezdetekhez, a legprimitívebb életmegnyilvánulásokig, az alapfunkciókig. Táplálkozás, ürítés, input, output.
Az a lecsó rendesen meg volt csinálva. Az ilyesmit megérzi az ember. "Szép is az, ha egy outputra építő üzletben kultúrája van az inputnak" - ismertem el kapatos pátosszal a gasztronómiai tudást, de a vécések akkor már az evéssel voltak elfoglalva. Belefeledkeztek. Haraptak és nyeltek. Rágtak és nyeltek.Mint érdemes ihletőkre, egy tételt hagytam rájuk a magánontológiámból: "Semmi sem jár annyira egyazon úton, mint az ádámcsutka."