Halálaim

Ülök a buszon, Erdélybe utazom, előttem újság, már az apró hírek böngészésénél tartok. "Elhunyt Patay László festőművész." Megüt a betű, leteszem az újságot. Meghalt? De hiszen most jártam nála, ráckevei műtermében, alig néhány hónapja... Emlékek tolulnak fel bennem, látom magam előtt mackó termetét, szakállas arcát. Szeptember volt, a természetben már érződött az elmúlás. Vagy csak most képzelem így, utólag? Otthonos, ódon lakás, magas falak, rajta persze képek. Előttünk sütemény, pálinka. Akkoriban ismerték el munkásságát az M. S. mester-díjjal. Életéről mesél, a festészetről, arról, hogy a rendszerváltás zűrzavarában miként kellett mennie a főiskoláról. S hogy mindennap négykor kel, hajnalban, s fest néhány órát. Hagyni akar maga után valamit, így küzd az elmúlás ellen. Ez ad erőt neki.
M. S. mesterről beszélgettünk még, a késő gótika ismeretlen festőóriásáról, vajon ki lehetett ő. Hiszen művein és nevének kezdőbetűin kívül semmit sem lehet tudni róla. Majd a túlvilágon megismerkedünk, mondta Patay mester, s kezet fogok vele.
Alig néhány hónap múlva már M. S. mesterrel társalkodhatott...

*

A szerkesztőségi íróasztalomon boríték, rajta vastag fekete csík. Halálhír. Horváth Jenő botanikusé Cserszegtomajról.
Hát mégsem sikerült a műtét? Érzem a fenyő illatát a langy tavaszi esőben, amint botoz mellettem a többhektáros faiskolájában. S közben mesél. Kétszer kezdte újra, egyszer a háború vitte el az ültetvényét, egyszer a börtön. Mert az akkori hatalmasok nem tudták elviselni, hogy valaki másképp látja a világot, s vállalkozni akar olyan időben, amikor még a közös szentségét vésték kőbe. Három évet kapott, s közben többször ajánlották neki, kérjen kegyelmet. Nem, azt ő nem teszi. Nem kegyelmet akar ő, hanem annak kimondását, hogy ártatlan.
Mesél, s közben meg-megáll. Egy-egy kedves fenyőjét nézegeti, hajt-e rendesen, féreg nem rágja-e. Mielőtt lépnénk tovább, alig észrevehető mozdulattal végigsimítja az ágat. Mintha csak búcsúzna. Pedig dehogy búcsúzik, nagy tervei vannak még. Ültetvényezne, új fajtákat rendelt a tengerentúlról, maga is nemesít folyamatosan.
Csak most néhány napra be kell vonulnia a kórházba, orvosa nem adott neki több haladékot...
S az élet sem. Kilencvenéves volt.

*

A falon fiatalember fényképe, sárgult, az asztalon iratok. Braun Pál otthonában járok Ikladon. Segítenék-e neki az unokaöcscse megtalálásában? Persze, mikor látta utoljára? Hát ötven éve, néz a falra. Együtt hurcolták el őket sváb származásuk miatt, együtt raboskodtak, együtt szöktek. Neki sikerült, az unokaöccsét elfogták. Azóta nem látta.
S ötven éve keresi? Ötven éve.
Honnan tudja, hogy él egyáltalán? Tudja. Meg a Vöröskereszt is arról értesítette, hogy az unokaöccsét átadták a "Magyar Népköztársaság képviselőinek". Igaz, mást nem tudnak, az ügyet lezárták. A Vöröskereszt igen, de Braun Pál nem. Hivataloknak írt, minisztériumoknak, a válasz sajnálkozás. A börtönöket járta, hátha valamelyik nyilvántartásában nyomára akad. Hiába.
Végül a szerkesztőségünkhöz fordult. Történetét megírtam, persze nem jelentkezett senki.
Egy évvel később rendezgettem a fiókomat, benne megsárgult papírok. A Vöröskereszt válasza, amit Braun Pál átadott nekem. Bár nem kérte vissza, elküldtem neki, nála mégiscsak jobb helyen lesz.
A levél pár nap múlva visszaérkezett, a címzés mellett egyetlen szó: Meghalt.
Megtalálta unokaöccsét, azt hiszem.