Pincehelyi újjáélesztés útlezárással

- Tetszettek hallani arról, hogy december elején népszavazást tartanak? - szakítom meg a diskurzust. - Arról, hogy eladhatják-e az egészségügyi intézményeket. A kórházakat például.
- És akkor fizetni kell majd itt is? Nincs nekem arra pénzem, abból a kis nyugdíjamból - szól egyikük ijedten.
- Nem neked kellene fizetni - így a kontyos. Nyílik a szája, folytatná még, de hirtelen elhallgat, mögém néz.
- Nem hinném, hogy itt bárki is örülne az egészségügy privatizációjának - hangzik a hátam mögül. Megfordulok, velem szemben fehér köpenyes fiatal nő, kezében ágytál.
- Egy maszek akkor teszi ki az embert, amikor akarja. A közalkalmazottak meg mégiscsak védettebbek.
- Na, én először is valamennyi országgyűlési képviselőt, akinek orvosi végzettsége van, szépen kihelyezném vidékre, egy kis gyakorlatra.
Schili Antal főorvost az egyik orvosi lakásban találom. A sebész huszonkét év óta gyógyítja a környék betegeit, forrasztja össze a tört csontokat, végzi az egyszerűbb műtéteket. Sőt, kocsmai verekedés után akár szívet is varrt. Kellett, mert Szekszárdig elvérzett volna a beteg. Már évek óta nyugdíjasként vitte a hátán az osztályt, amit azonban idén le kellett tennie - a kora miatt a törvény értelmében már nem tölthette be az osztályvezetői tisztséget.
A kórházak esetleges magánosításának következményeiről beszélgetünk, amikor belép a felesége. Gonda Hedvig szintén a kórház alkalmazottja, férje mellett segédkezik a sebészeten a meghagyott egynapos műtétek során. De amíg a férje megfontoltan keresi a szavakat, az asszony kendőzetlenül fogalmaz. Az orvos-képviselők vidéki gyakorlatának ötlete is az ő szájából hangzik.
- Mert akkor álmukban sem fordulna elő olyan maflaság, hogy el lehessen adni a kórházakat. Ez az igazság - néz a férjére, aki mosolyogva bólogat. - Mert a magyar társadalom nagyon beteg, nagyon beteg. Ráadásul ez a környék különösen szegény is. És ugye azt senki sem gondolja, hogy a maszek ugyanúgy engedi majd ellátni Mari nénit, mint a módosabb betegeket.
- De az egészségbiztosítási pénztártól úgyis megkapja az összeget - jegyzem meg.
- Hogyne, amíg a keret engedi. A maszek ki akarja szedni a pénzt a vállalkozásából, ez természetes is. Csak ne az egészségügyből szedje, mert abban egyébként is kevés van. A kórházi orvosok fizetése is gyalázatosan alacsony. Aztán csodálkoznak, ha nem jelentkezik senki a meghirdetett állásokra.
{p}
Erről mesélt nekem az imént a főorvos. Márciusban, amikor egyértelművé vált, hogy az osztályt nem viheti tovább, egyetlen orvos sem jelentkezett a hirdetésre. Az osztály ezek után viharos gyorsasággal bomlott fel.
A jogszabályok szerint legalább hat sebészre volna szükség a kórházban, ám ennyi fénykorában sem akadt. Öt viszont igen, bár közülük kettő hetente csak egy-egy napra autózott Pincehelyre a fővárosból, szerdán, illetve csütörtökön, műtöttek, esetleg ügyeltek, szükség esetén helyettesítettek, s indultak vissza. A maradék három orvos közül az egyik erdélyi, neki a gyakorlat megszerzése érdekében kórházat kellett váltania, egy Afganisztánból származó doktor pedig háziorvosi szolgálatot vállalt.
- Meg is lehet érteni - magyarázza a férfi szelíd szóval. - Egy kórházi szakorvos papír szerint 130-140 ezer forintot keres, s utána még adózik is, meg járulékokat fizet, egy háziorvos jövedelme elérheti a 700-800 ezer forintot is.
A pincehelyiek viszont ragaszkodnak a sebészethez, szeptemberben kétszer három napra a faluba vezető utakat is lezárták, hogy magukra irányítsák a figyelmet.
Benkó Lajos éppen a nyugdíjasklubba készül, amikor rányitom az ajtót. Szeret nyüzsögni, ő a Pincehelyért Egyesület elnöke. Azé a szervezeté, amely a forgalomlassítást szervezte. Van véleménye az egészségügyi intézmények magánosításáról, ám azt hamar elintézi:
- Állami feladatokat ne adjanak magánkézbe.
A sebészeti osztály körül kialakult helyzetet viszont annál részletesebben taglalja.
- Nekem ugyan még szerencsére nem kellett megtapasztalnom, de a főorvos úr sok száz környékbelinek visszaadta az egészségét. Emlékeztettem is erre a pincehelyieket a lakossági fórumon, amikor paprikázódott a hangulat.
- Mert nem értették meg, hogy 67 évesen nem viszi tovább az osztályt? - kérdezek rá.
- Muth Lajos főigazgató úr személyesen jött el hozzám Szekszárdról, hogy meggyőzzön, ez a legjobb megoldás.
Muth Lajos a szekszárdi Balassa János Kórháznak az élén áll. Ehhez tartozik a pincehelyi intézmény.
- Azt mondta, a gyógytornával évekre meghosszabbítható az idős betegek élete, erre is nagy szükség van, nemcsak a sebészetre, lássam be.
{p}
A rehabilitációs osztályok viszont forgalomképesebbek, mint a sebészet, értem meg a pincehelyiek ellenállását. Attól féltek tehát, hogy a sebészet rehabilitációvá szervezése az osztály piacképessé tételét szolgálja. A pincehelyi kórházat természetesen nemcsak helybeliek használják, hanem a környék 19-20 településén élő 30-32 ezer ember. Tolna megye északi részén, hatvan kilométeres körzetben a pincehelyi kórház az egyetlen. Ezért is ragaszkodnak annyira hozzá.
Tolna Megyei Önkormányzat Balassa János Kórháza, olvasom a homlokzaton. Az intézmény hatalmas, nem is könnyű megtalálnom benne Muth Lajos főigazgató-főorvost. Ehhez képest a pincehelyi kórház a maga negyvenágyas belgyógyászatával, a végét járó húszágyas sebészetével családias intézmény. A magánosítással kapcsolatos véleménye ugyanaz, mint a pincehelyieké.
- Közfeladatokat ellátó kórházat nem szabad magánkézbe adni.
A miértre azonban sokat tapasztalt intézményvezetőként válaszol. A kórházak gazdasági szempontból is egységet alkotnak, magyarázza, ami az egyik osztályon megmarad, azt a veszteséges részlegre fordíthatják. Ha viszont csak a jól támogatottakat adják el - s mire másra volna vevő -, a veszteséges előbb-utóbb ellehetetlenül.
Legfőbb ellenérve azonban, hogy a vállalkozó alapvető célja nem a gyógyítás, hanem a nyereség. Evvel pedig pénzt von el az ágazattól.
- Behoznak mondjuk egy beteget szívrohammal - említ példát -, százezrekbe kerülő gyógyszerrel elkezdjük a kezelését, s már szállítják is tovább a pécsi szívközpontba. Mi ezt a gyógyszert nem számolhatjuk el, mégis beadjuk neki, különben meghal. Ön szerint egy vállalkozó miként döntene?
- S egy kicsi pincehelyi kórházra volna jelentkező?
- Nem hinném, de nem is szeretnénk eladni. S a kialakuló krónikus belgyógyászati osztályt sem - előzi meg a kérdésem. - De át kellett alakítanunk, mert egyetlen sebész sem jelentkezett a megüresedő állásra, ezt biztos hallotta. Pedig a jogszabály szerint hatot kellene alkalmaznunk, s akkor még nem is beszéltem az altatóorvosokról. Akikből egyébként helyben is tudnék vagy ötöt alkalmazni.
Amúgy pedig a beteg is jobban jár, ha Szekszárdon műtik, állítja. Ötven éve, amikor a pincehelyi kórház alakult, képletesen szólva még elég volt egy szike az operációhoz, ma viszont egyre bonyolultabb műszerek segítségével műtenek, s ezeket nem mindegyik kórház tudja megfizetni.
Nem tartom fel tovább a főigazgatót, többen is várnak rá. Egyikük egy Erdélyből érkezett orvos.
- Biztos nem szép, hogy ezt mondom, de ha nem jönnének át, nagy bajban volnánk. Egyre kevesebb orvost képzünk, s közülük is egyre több vállal munkát jobban fizető országokban. A nővérekről nem is beszélve. Látja, ezek az igazi gondok, s ezeken a magánosítás nem segít.