Halott erdőn élő paradicsom

Elsőként az állatok érezték meg az ítéletidő közeledtét. Tátralomnic főterén őz bóklászott. Nem keltett különösebb feltűnést, az állatok gyakran járnak az emberlakta területekre. Megtanulták, a turisták inkább bámulják őket, mintsem puskát fognának rájuk.
Percek múltán jelent meg a következő. Aztán egy egész rudli. Lépdeltek át a Tátra alját végigszelő főúton, majd eltűntek a másik oldalon, az erdőben.
Az őzeket szarvasok követték, majd ismét néhány őz dugta ki a fejét a fenyők közül. Mintha az összes erdőlakó megindult volna délre.
{p}
- Közeledik a vihar. Két óra múlva itt lesz - tette le a söröskorsóját %u0160tefan Uhnák az Encian fogadó tölgyfa asztalára.
Az asztaltársaság bólogatott. Hát persze. Az őzek és a szarvasok délre vonulnak ilyenkor, a farkasok és a hiúzok északnak húzódnak, fel, a sziklák alá.
- És a medvék? - kérdezte a társaság egyetlen hölgytagja.
- A medvék Pozsony felé.
Nevetés a válasz. Aztán csönd. Kinn is, benn is. Vészterhes. Mindenki a vihart várta.
Uhnák úr kiment, körbejárta még egyszer az épületet, jó gazda módjára ellenőrizte, minden ablak be van-e csukva. Néhány éve még a Grand Hotelt igazgatta, ma családi vállalkozóként az Enciant vezeti.
A csend már szinte kísérteties, az egyébként mindig zsúfolt úton egyetlen autó sem jár. Nem véletlenül persze, a rádió két nap óta folyamatosan figyelmeztet a közelgő orkánra. Aki teheti, háza biztonságában igyekszik átvészelni az ítéletidőt.
Az első széllökések délután háromkor érték el Tátralomnicot. A fák először csak bókoltak, majd hajladozni kezdtek.
A szél egyre vadabbul száguldott az épületek között. Tíz perc múltán reccsenés hallatszott az épület elől. A társaság felugrott, bámult ki az ablakon. Az orkán derékban törte ketté a ház melletti fenyőt. Szerencsére nem az épületre zuhant.
A reccsenések most már egymást követték. Mint a gépfegyversorozat. Aztán puffanás. Az út menti fenyő gyökerestül fordult rá az úttestre. Hamarosan mellette feküdtek a társai is.
A ház minden eresztékében recsegett, az orkán ismét és ismét nekifeszült, mintha arrébb akarná taszítani. Hiába azonban, a szepességi németek jól megépítették a húszas években.
A szél egyre dühödtebben dübörgött, lökései időnként elérték a kétszáz kilométeres sebességet is. Hangja, mint amikor repülőgép húz el a ház fölött.
S mindez három órán keresztül.
Az orkán hat óra felé kezdett enyhülni, nyolcra csendesedett el teljesen.
Nyíltak az ajtók, az emberek az utcára merészkedtek, nézelődtek.
A látvány letaglózó. Tátralomnicon alig maradt fa állva. Amelyek mégis, azok valamilyen fabaj miatt elvesztették a tűleveleiket, s az orkán nem talált rajtuk fogást. Még az épületeken esett a kisebb kár, az orkán itt-ott szaggatott csak le egy-egy tetőt.
A Tátrában új időszámítás kezdődött. A naptár november 19-ét mutatott, pénteket.
A csendet éjfél felé új hangok törték meg. Az első motorfűrész zümmögése.
{p}
Fogadósok, természetvédők
A motorfűrész az ablakom alatt visít, erre ébredek. Különböző hangmagasságban szól, attól függően, hogy kezelője mennyi naftát enged a motorra.
Kinn ragyog a nap, a Kárpát-medencét megülő nyirkosságnak errefelé nyoma sincs, az ég valószínűtlenül kék. Távolabb újabb motorfűrész hallik. Úgy látszik, tisztítják a Tátrát a halottaitól.
Egyébként igazán csendes hely volna az Encian szálló, vendégzaj nemigen hallatszik benne... Némi keresgélés után akadtam rá, a tátrai szálláshelyek többsége ugyanis zárva.
- Ez ilyenkor természetes, a karácsony előtti időszak holt - fordítja Uhnák úr szavait Leczo Zoltán, az Új Szó munkatársa, aki a Tátrában a szlovák nyelvtudatlanságomat pótolja. Reggeliző asztal mellett üldögélünk, a tulaj szívesen szóba elegyedik velünk, ideje van bőven.
- Én is csak azért tartok nyitva, nehogy szállás nélkül maradjanak az ilyenkor erre tévedők. De a karácsony után jó egy hónapra már minden hely foglalt.
- Most is, a pusztítás után? - tamáskodom.
- Most is, nem mondta vissza senki. Ukránok jönnek elsősorban és oroszok, jó vendégek, van pénzük, szeretnek fogyasztani - mosolyog szélesen.
A Tátra pusztulására terelem a szót, ám a férfi egyáltalán nem látszik elkeseredettnek.
- Ilyen viharok a világon mindenütt előfordulhatnak - legyint. - Volt már néhány a Tátrában is, még ha nem is ekkora.
Biztos, hogy nem ekkora, a legnagyobb, amit eddig feljegyeztek, 1968-ban pusztított a lengyel oldalon, százezer köbméternyi fa pusztult el. Most viszont két és fél, hárommillió köbméterről beszélnek.
- Legalább végre lezárult a vitánk a természetvédőkkel - somolyog még szélesebben.
- Miféle vitájuk? - nézek rá.
- Szlovákiában minden egyes fa kivágásához az engedélyükre van szükség. A sípályákat sem szélesíthettük itt, Tátralomnic fölött, el is vesztettük a nemzetközi versenyek rendezésének lehetőségét. Na, de most az orkán kimondta az ítéletet, órák alatt kidöntötte azokat a fákat, amelyek kivágását mi évek alatt képtelenek voltunk elérni...
Férfi nyitja az ajtót, Uhnák úr jó fogadós módjára ugrik elé. Meg kell becsülni, a negyven férőhelyes panzióban ő az egyetlen vendég rajtunk kívül.
Járom a hegy alatt futó műutat, egymás után nyílnak ki a völgyek, a hegyoldalak. Többségük letarolva, legfeljebb a pusztítás mértéke változik, s a módja. Néhol inkább kifordulva a fenyők, máshol meg gyufaszálként meredeznek az égre a tíz-tizenöt méter magasan derékba tört csonkok.
- Az orkán ötven kilométer hoszszan és három kilométer szélesen tarolt, tizenkétezer hektár erdőt pusztított el teljesen, tizenkétezer pedig megsérült.
Az út mellett magyar rendszámú terepjárók, egyikből Pusztay Sándor turisztikai szakújságíró száll ki, az általa mondott adatokat jegyzem. A pusztítás óta már harmadszor járja a Tátrát.
- Nyolcszáz és ezeregyszáz méteres tengerszint közötti magasságban tarolt, alatta, fölötte nem - folytatja.
Valóban, a tarra pusztított fenyősáv fölött épek a fák, mintha mi sem történt volna... Felette, úgy ezerötszáz métertől pedig a havas szirteken csillog a nap.
A másik autóból pocakosodó férfi lép ki, filmezi a pusztítást.
- Ilyen kilátás még úgysem nyílt a Tátrára - lépek mellé.
- Nehogy azt hidd. Vannak olyan képeslapjaim a századfordulóról, amelyeken éppen így néz ki a hegység.
{p}
Gyér gyökerű fenyők
A férfi Katona István idegsebész, a napokat összeadogatva már csaknem két évet töltött a Tátrában. Útitársa a hegység egyik legjobb magyarországi ismerőjeként mutatja be. Nincs okom kételkedni benne, a férfi évre pontosan sorolja a tátrai utak építésének idejét, vagy éppen a fenyvesek ültetvényezését.
- Az a baj, hogy szakszerűtlenül telepítettek - jegyzi meg. - Ezen a magasságon még vegyes erdő dukál, nem fenyő, pláne luc, aminek alig van gyökere.
A harminc méter magas fák néhol méter mélyre sem kapaszkodtak, ez most jól látható. Mindezek tetejére a fenyőerdők talaja az állandó tűlevél-hullástól puha. Írta is az egyik szlovák lap, az a csoda, hogy nem korábban fordultak ki a Tátra erdei.
A Vág fölött ívelő hídon egyenöltözetű férfiak tanácskoznak. Ruhájukon embléma, rajta zerge, a háttérben a hegyek körvonala.
- A Tátrai Nemzeti Park jelképe - jegyzi meg Zoli.
Igaza van, a nemzeti park munkatársai szemlélik a tájat, köztük Peter Liska igazgató.
A joviális, kopasz férfi készségesen ismétli a már többektől hallott adatokat a pusztítás mértékéről, a szél erősségéről. Amiről viszont eddig nem hallottam, az a katasztrófa kiváltó oka.
- A Tátra alatti völgykatlan az iparosítás hatására egyre gyakrabban melegszik fel - magyarázza. - Így juthatott a hegyen átbukó hideg levegő a könnyebb, melegebb alá, egészen a talaj szintjéig. Ráadásul viharos gyorsasággal.
A katasztrófa nagyságát egyelőre felmérni sem tudták, annyi bizonyos csak, hogy egy hektárnyi erdő újratelepítése száznyolcvanezer korona. Körülbelül annyi, mint a letarolt fa értékesítéséből származó bevétel. Arra azonban ügyelnek, hogy vegyes erdőt telepítsenek, amely jobban ellenáll az időjárásnak. A munka tizenöt-tizennyolc évig is eltarthat.
Arról viszont hallani sem akarnak, hogy újabb szállodákat építsenek, legfeljebb az eddigiek korszerűsítéséről lehet szó. Hiába is szeretnék némelyek hektáronként öt koronáért megszerezni az elpusztult területeket...
Az utak néhol még csak egy, másfél sávon járhatóak, itt-ott katonai járműveket kerülgetek. Autóval továbbra is alig találkozom, inkább csak vontatókkal, amelyek a padkára igyekeznek csörlőzni az ágaiktól megtisztított fenyőóriásokat.
Meg is állok az egyik mellett. A férfi, Tomas Kucera szívesen beszélget, reggel óta darabolja fenyőkről a gallyat. Ezt teszi huszadik napja, szünet nélkül. Szepesbéláról jár be hajnalonta, s fűrészel napestig. Sietni kell, amit lehet, most kell elvégezni, mert amikor leesik a nagy hó - másfél, két méter - vége a munkának, s márciusig hiába is kísérleteznének vele.
A hegyoldalból kiáltás hallatszik, Tomas arrébb terel. Társa igyekszik kibogozni az egymásba gubancolódott fenyőket. Fa zuhan mellénk, a kaláka harmadik tagja pedig láncot erősít a végére, csörlőzi a többihez.
A katasztrófa kiváltó okára terelem a szót. Amit a nemzeti park igazgatója tudományosan fejteget, azt ő szemléletesen fejezi ki.
- Felborult a természet rendje, ki hallott már olyant, hogy a Tátrában beérik a paradicsom. Hanem azzal nem értek egyet, hogy itt katasztrófa történt volna. Az ott kezdődik, amikor levágják az ember kezét-lábát - ajándékoz meg a hegyi emberek bölcsességével.
- Azért elég szörnyű látvány - bólintok a hegy felé.
- Az lehet, hogy azelőtt szebb volt a Tátra, de nekem kenyeret nem adott. Most meg csak a nagytakarítás eltart egy évig, ha nem tovább. S utána még a telepítés.
- Az igazgató tizenöt-tizennyolc évet említett - jut eszembe.
- Na látja!
Arcán széles mosoly.
- Ne csodálkozz! - értelmezi Zoli a hallottakat, amikor visszaszállunk az autóba. - Szlovákiában hivatalosan is tizenöt százalék körüli a munkanélküliség, a valóságban azonban magasabb, mert mindenféle ürüggyel szűkítik a járulékra jogosultak körét.
Ha Tomasnak eddig nem is adott kenyeret a Tátra, a Csorba-tói vendéglátóknak annál inkább. Szálloda szállodát ér, modern és békebeli megfér egymás mellett. A Tátra valamikor a magyar főurak kedvelt pihenőhelye volt. Az autók rendszáma alapján ítélve inkább tehetősebb szlovákok száguldanak lefelé a hegyoldalon, bár néhány magyar, lengyel és cseh kocsit is látok.
Az orkán a környéket éppen csak érintette - a Csorba-tó ezerháromszáz méter fölött fekszik -, igaz, a fák itt-ott kidőlve. Mindez azonban nem zavarja a síelni vágyókat, a táj szemet gyönyörködtető, a felvonóknál folyamatos a sor, az idényt november végén maga a köztársasági elnök nyitotta meg.
{p}
Poraikban sem nyugszanak
A nap már a hegyek mögé készül, de Újtátrafüreden még megállok. Állítólag ezen a részen volt a legpusztítóbb az orkán. Lehet benne valami, a vasút mellett összegyűrt bádogtető, a templom tetején csáléra áll a kereszt. A völgybe vezető út mentén egyetlen fa sem maradt a gyökerén. Néhol kettő-három is egyszerre fordult ki, a földkupac itt emeletnyi.
Az úton lehajtott fejű öregember botoz fölfelé.
A kanyar után összekuszálódott kerítéshez érek, mögötte keresztek, márványtömbök.
Az újtátrafüredi temetőbejáratnál ravatalozó, zsindelyteteje beszakadt.
Egy fa sem maradt talpán a temetőben. Igaz, nagy részük már eltakarítva, a kerítés mellé hordva várja a szállítómunkásokat.
Keresztek ledöntve, márványtáblák összetörve, ép nyugvóhelyet egyet sem találok. A fák többsége itt is gyökerestül fordult ki - s borogatta fel a sírokat. Kripták nyíltak, fedlapok merednek az égnek.
Bóklászom a sírok között. A hely feltűnően csendes, pedig nemrég járhattak errefelé, három helyen is füstöl a halomba hordott fenyőgally.
A temető sarkában idős asszony matat. A sírhalmot gyökéróriás szakította fel, egy másik fenyő pedig keresztbe fekszik rajta. A márványlap viszont épen maradt, felső részén nyakkendős öregember fakult fényképe. Az asszony metszőollóval vagdossa a sírt takaró gallyakat. Rám néz, szeme bepárásodva, el is kapja a tekintetét menten, vagdos tovább elszántan.
Mintha csak az elemekkel hadakozna.