Hiányzó apukák leltára

Némelyik ezoterikus nézet szerint - vagy elhisszük, vagy sem - saját magunk választjuk ki a szüleinket, s nem fordítva. Ennek köszönhetően a születendő lélek által inspirálva találkozik össze az anya és az apa. Ez pedig azzal magyarázható, hogy csak a lélek képes megtalálni azt a két embert, akik megteremthetik a gyermek fejlődéséhez szükséges legtökéletesebb feltételeket.
{p}
Nagymamából anyuka
Ebből az is következhetne, hogy rossz szülő egyáltalán nem létezik, csak gondoskodó. Ha eljátszunk egy kicsit a gondolattal, s próbaképpen a fenti felfogást követjük, felmerül a kérdés: vajon jól választott-e szülőt magának a négyéves Kozák Bence? A kisfiú ugyanis édesapjával még sohasem találkozott, imádott édesanyját pedig nemrégiben örökre elveszítette...
Hiába akart hát hajdanában jól választani a lélek, a gyereket kegyetlen csapás érte. S hiába mesél erős hittel a nagyi is, az óvó néni is Bencének az angyalokról, akikhez a mami költözött, ő ebből semmit nem ért. Abból sem, hogy a felhők szélén üldögélve figyeli őt édesanyja szerető, vigyázó tekintetével.
- Bizony semmit nem ért az én drágám a tragédiából - kezdi fájdalmával viaskodva a nagymama. - Azt mondta Bence valamelyik este, hogy ha anyuci olyan nagyon magasra költözött, és őt elfelejtette magával vinni, akkor még karácsony előtt otthagyja az ovit, és szerez egy hatalmas tűzoltókocsit, hogy utána mehessen.
- Miért éppen tűzoltókocsit? - kérdezem csöndesen.
- Azért, mert szerinte annak van a leghosszabb létrája, és azon felmászhat a felhők közé, az édesanyjához - okosít fel Bence szavaival az idős asszony, majd erejét összeszedve folytatja.
- Mondtam neki, jól van, Bencikém, majd egyszer szerzünk egy ilyen óriási létrát. Ettől kicsit megnyugodott, és azóta mindennap készít egy ajándék rajzot a lányomnak, hogy azokat majd odaadja neki. Csakhogy este, amikor ágyba bújunk, vigasztalhatatlanul sírni kezd az anyukája után. Ilyenkor a karomba veszem, nyelem a könnyeimet, és addig ringatom, amíg álomba nem szenderül. Utána imádkozom a Jóistenhez, annyi erőt adjon még nekem, hogy nevelni tudjam Bencét. Hetvenöt éves vagyok. Felnevelni már biztosan nem lesz időm... - sóhajt Tóth néni, majd engedelmet kér, és lassan, komótosan öltözködni kezd. Azt mondja, ahhoz, hogy fél ötre az óvodába érjen, háromkor készülődnie kell. Mert ahhoz is idő kell, amíg a lelkét felöltözteti a keserű gyászból...
Hosszú évek óta ismertük egymást, ezért tudom, hogy az angyalok világában lakó Juli, Bence anyukája, itt a földön régen túl volt egy nehéz házasságon, amikor harmincévesen szerelembe esett egyik kollégájával a tantestületben. Az érzés kölcsönös volt, csakhogy a férfi feleségét és három gyermekét semmiképpen nem akarta elhagyni. Juli pedig csak úgy tudott megbékélni a makacs ténnyel, hogy szerelmük gyümölcsét megtartotta. A titokban fogant életet boldogan hordta szíve alatt, de úgy, hogy arról a férfinak nem szólt. Még a várost is elhagyta, s öt évvel ezelőtt hazaköltözött az édesanyjához, majd világra hozta Bencét.
Végtelen szeretetben, egymással szinte összenőve élt anya és fia. Tavaly ősszel üzentek a régi iskolából, valahonnan Szeged környékéről, hogy várják vissza, mert megüresedett egy tanári állás. Juli köszönte a segítséget, s bár munka nélkül volt éppen, mégis nemet mondott. A sors úgy hozta, hogy augusztusra vezető állásba került egy debreceni általános iskolában...
- Éjszakánként azon töprengek, miért is nem biztattam a lányomat, hogy térjen vissza a régi munkahelyére - sopánkodik Tóth néni, miközben felsegítem a villamosra. - Ha akkor azt elvállalja - teszi hozzá elgondolkodva -, most nincs ez a szörnyű baleset. Úgy ment el a szentem, hogy a kocsi hátsó ülésén ott volt Bencikém születésnapi tortája és a sok szép játék, amit neki vásárolt. Hozzá sietett akkor is... - megáll az emlékek idézésével. Nincs ereje folytatni. Semmihez nincs ereje. Élni is alig. Tudja persze, hogy Bence miatt muszáj élnie, mosolyognia s reményt ébresztenie...
{p}
Apa nélkül
A jó beosztásban dolgozó Varga Gyöngyi ugyancsak egyedül neveli csemetéjét.
- Sokan elcsodálkoztak, amikor kiderült, hogy egy csapodár, nőcsábász művésznek szültél gyereket - mondom az anyukának.
- Tévedés, nem neki szültem, hanem magamnak! - feleli szelíden. - Harminchét éves voltam, amikor Fanni megérkezett. Voltak, akik azt mondták, pánikból vállaltam, a korom miatt, meg hogy későn vettem észre, és már nem volt idő elvetetni... Senkihez nem mentem oda magyarázkodni, még csak ki sem kértem magamnak a sértegetéseket. Falun élő anyámék szomszédjai még ma is úgy néznek rám, mint egy bűnös asszonyra. Tudom, hogy az idősebbek megítélnek, és összesúgnak a hátam mögött, de ez csöppet sem érdekel. Azért pereg le rólam mindez, mert magammal megbeszélve, elszántan vártam Fannit. Igen, éppen attól a csapodár embertől, akit valaha szerelemmel szerettem. Számomra ő volt a tökéletes férfi.
- Tökéletes férfi vagy tökéletes ember? - froclizom.
- Férfinak tökéletes, embernek önző - feleli, majd fordít a szón. - Két hónapos terhes voltam, amikor megosztottam vele a titkot. Azt mondta, olyan nagyon legyezi a hiúságát, hogy éppen tőle, és éppen én, hogy a nevére veszi a kicsit.
- Ettől megnyugodtál? - kérdezem.
- Dehogy nyugodtam meg! - vágja rá. - Nem akartam, hogy az életünkhöz bármi köze legyen. Tudtam, hogy alkalmatlan a családi életre, hogy nőről nőre száll, s hogy soha nem számíthatnék rá. Nem az anyagiakra gondolok, hanem a lelkiekre. Ez persze így is lett, csakhogy kiiktatni nem tudtam az életünkből. Fanni tudja, hogy ő az apja, ragaszkodik is hozzá, de a nevét nem viseli - avat bizalmába, s elmondja azt is, szerinte jobb a gyermeknek így, hogy nyugalomban élnek, élvezve a nagyszülők szeretetét, mint együtt a zavaros életű férfival.
Gyöngyi egyébként annak idején mindent pontosan megtervezett. A baba születése előtt jól fizető állásának köszönhetően összegyűjtött annyi pénzt, ami Fanni bölcsődébe lépéséig kitartott. Azt ugyanis vallja, hogy anyagi megalapozottság nélkül felelőtlenség gyermeket vállalni. S még annak megnyugtató hátterével sem könnyű. Nem könnyű, mert az anyának valamiképpen helyettesítenie kell az apát is. Ez az ünnepeken a legnehezebb. Névnap, születésnap, húsvét, karácsony...
- Fanni nyolcéves, de már néhányszor a szememre vetette, miért nem akarom, hogy neki is legyen apukája, mint a többi gyereknek - veti közbe. - Most már fel vagyok készülve a válaszokkal, de így sem könnyű. Néha arra gondolok, talán önzés volt részemről így világra hozni a kislányomat. Amikor vártam, csak magamra gondoltam, hogy nekem jó legyen, hogy le ne maradjak az anyaság csodájáról. Semmit nem bántam meg, csakhogy előre nem számolhattam azzal, mit él majd meg a gyermekem apa nélkül, apára vágyva...
{p}
Édes nevelőszülők
Ki-ki maga is megélte, ki csak a történelemkönyvekből tudja, hogy Magyarországon az ötvenes években, a Ratkó-korszakban az a mondás járta: "Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség." Az állam a gyermekáldást szociális intézkedésekkel támogatta, aminek eredményeképpen ugrásszerűen megnőtt a leányanyák száma. A ma ötvenesztendős Zs. Mihály üzemmérnök viszont sejti, hogy ő nem a központi felhívás hatására fogant, hanem szerelemből.
Lépésről lépésre, kérdésről kérdésre nyitogatom az egyedül élő férfi lelkét. Nem szívesen beszél a múltról. Azzal hárítja el a kérdéseimet, hogy nem sokat tud a titokzatos eseményekről, mivel édesanyja soha nem mesélt róluk. Elsőéves egyetemista volt, amikor falun élő, nem vér szerinti nevelőszüleitől megtudta, hogy anyja fejét egyik kollégája, egy orvos csavarta el. Állítólag szerelem volt a javából, csakhogy a férfi nős volt, aki a titkos légyottokhoz ugyan ragaszkodott, a szerelemben fogant gyermekhez viszont nem. Erzsébet, Mihály édesanyja azonban döntött. Vállalta a leányanyaság minden gyötrelmét, beleértve a tulajdon anyja mélységes megvetését is.
Erzsébet 1954 tavaszán albérletbe költözött, s ápolónőként, három műszakban kitartóan dolgozott a szülés napjáig. A kis Mihály hatesztendős volt, amikor anyja falura adta nevelőszülőkhöz, mivel se ideje, se pénze nem maradt gyermeke nevelésére. Ezután az albérletet is felszámolhatta, s visszaköltözhetett addig kérlelhetetlen özvegy anyjához. Mihály nyaranta két hetet töltött édesanyjával, de szíve mindig visszahúzta idős nevelőszüleihez. Nem csoda, hiszen tőlük kapott szeretetet, meleg otthont, jó szót és biztatást.
Hallgatom Mihályt, s észreveszem, hogy az öregekről szívesebben mesél, mint a tulajdon anyjáról. Róla sem mond rosszat, csak éppen hűvösek, már-már érzés nélküliek a megjegyzései. Mihály egyébként, némi anyai támogatással, huszonhat éve az egyetemet is elvégezte, s miután elvált a feleségétől, doktorált. Időközben a fia is egyetemista lett, akit a válás ellenére példás apai gondoskodással vesz körül. Olyannal, amilyenben neki soha életében nem volt része...
{p}
Szülők párban
S hogy milyen kihívások várnak azokra a nőkre, akik a gyermeknevelés léleknemesítő küldetését egyedül vállalják? Erről Pinczésné Palásthy Ildikó pszichológus, a debreceni tanítóképző főiskola tanszékvezető tanára ekként vélekedik:
- A nők többnyire tudatosan, jól végiggondolva határoznak úgy, hogy egymagukban nevelik fel a gyermeküket. De igen fontos tényező az érzelem. Annál is inkább, mert a gyermek hozzájárul életünk kiteljesedéséhez. Fontos a hozzájárulás szót használni, mivel vannak, akik gyermek nélkül is teljesnek érzik az életüket. Ha viszont hiányként, veszteségként éli meg a nő a gyermektelenséget, akkor a baba születése mindenképpen nyereségként könyvelhető el. Ráadásul a magzat már méhen belül olyan megnyilvánulásokra képes, melyek jelzik, hogy az anyjával úgyszólván együtt rezdül. Vagyis az édesanya már akkor sincs egyedül, amikor a gyerek még meg sem született. Valaki tartozik hozzá. Falvakban, kisebb településeken, zártabb közösségekben még ma is előítélettel tekintenek a leányanyákra. De az is igaz, hogy napjainkra az emberek egyre nyitottabbá, megértőbbé válnak, mivel hazánkban társadalmi méretű jelenség a csonka család. Ha például az anya egyedül vállalja a gyermeknevelést, igyekszik mindent megadni csemetéjének, hiszen úgy gondolja, képes egymaga is biztosítani a teljességet. Van, amit meg is tud oldani egyedül. De ne feledjük, az így cseperedő gyermek nem láthatja például azt, milyen az, amikor anya és apa egymást átölelve, meghatottan nézik az általa készített első rajzot. Amit nem lát, nem tapasztal meg a gyermek, azt megtanulnia is sokkal nehezebb lesz.
- Sérül-e a gyermek lelki fejlődése? - tudakolom.
- Az egyszülős családban nevelkedő gyermekből is válhat egészséges lelkű felnőtt, hiszen a családok nem légüres térben élnek. A mindennapjaikban ott vannak a rokonok, a nagyszülők, a barátok, a szomszédok vagy a pedagógusok. Az viszont nem vitatható, hogy a szülői páros személyesebb, intimebb kapcsolata útmutató lehet a gyermek számára - feleli a szakember, s még hozzáteszi: megfigyelhető, hogy ha az anya titkolni akarja gyermeke elől az apa kilétét, általában azt mondja: meghalt, külföldre utazott, vagyis semmiképpen nem elérhető. A megrázó élmény akkor következik be, amikor kiderül, mégis van apuka.
S hogy mit jelent, ha az egyetlen szülő is elvész, meghal? Tragédiát. Még akkor is, ha a gyermek olyan kicsi, hogy a halál visszafordíthatatlanságát fel sem fogja, azt meg nem érti. A gyermek az elmúlást nyolc-kilenc éves koráig elutasításként értelmezi. Ilyen korában a lelki sérülés első jeleként a szorongás fokozódása jelentkezhet, később pedig a magatartási és a tanulási zavarok jelzik a problémát. Szerencsések azok, akiket a nagyszülők vagy a rokonok magukhoz vesznek, felkarolnak és szeretettel, türelemmel átsegítenek a hatalmas lelki megrázkódtatáson.