Mint hal a vízben

Az egyik, természetért élő-haló barátom például a Tiszaroff, Tiszagyenda és Kunhegyes határában épülő nagykunsági vésztározó előkészítésének hírére lelkesen rohant hozzám, és mámorosan jelentette ki:
- Visszaadják a Tisza árterének egy részét. Meglátod, ezzel ismét megjelennek a régi rétes emberek, a csíkászok, a pákászok, a békászok és a többiek.
Van benne némi logika. Az azonban bizonyos, hogy a tájra ismét visszatér a víz, és a víz nyomán élet sarjad.
Amikor még a nagy folyószabályozások előtt pletykás szelek sugdostak a nádasok fülébe vérszomjas farkasokról, agyonvert törökökről vagy a mocsárvilágban bujdosó szegénylegényekről, egészen más képet mutatott a Tisza mente és a Nagykunság. A szőke folyó árvizei megfutották a kunsági rónákat, pusztákat, le egészen a Sárrétig. Zajos madárvilág élte perpatvarokkal teli életét, s a sekélyebb vagy mélyebb vizekben rengeteg hal úszkált, a rákokról, teknősbékákról és egyebekről nem is beszélve. Életteret talált itt magának a vidra éppúgy, mint a többi ragadozó. Az itt élőknek élelmet, vészterhes időkben menedéket, háztetőhöz, kerítéshez alapanyagot és még sok egyebet adott a végeláthatatlan nádas. A rétes embereknek megélhetést biztosított az idegenek által félelmetesnek és kiismerhetetlennek tartott mocsár. Ide nem merészkedett utánuk se a török, se a zsandár, az adószedőről nem is beszélve. Füvesasszonyok, piócaszedők, madarászok, darvászok, tojásgyűjtők, pákászok, rákászok, a legények kalpagja mellé díszes tollakat gyűjtők, békászok élték világukat a rétben. Ennek a paradicsomi állapotnak vetett véget egy óriási munka, amivel a XIX. században gátak közé szorították a Tiszát. Ahogy Szűcs Sándor fogalmazott, "vérét vették" a tájnak, szép lassan eltünedeztek a nádasok, a mocsarak, a vadvizek, s helyüket alig valamit hozó, de annál több verejtéket követelő szántóföldek foglalták el. A darvászok, pákászok, rákászok és a többi rétes ember a megváltozott környezetben csak vergődött, mint a partra vetett hal. Nekik már csak a hírmondó szerepe jutott, hogy öregkorukban a csárdában ülve felidézzék a fiatalabbaknak azt az egykori gazdag vízi paradicsomot.
{p}
Azért kis foltjai, szigetei megmaradtak a régi lápos, mocsaras Alföldnek: út menti árkokban, szántóföldek mélyebb részeiben felütötte fejét a nád. Hiába próbálják kiirtani, szívósan kitart, lengeti a karcsú, szépen hullámzó vízinövények csoportját a szél, s az érzékenyebb hallásúaknak arról mesél, hogy talán még ma is élnek a régi vízi világ haszonélvezőihez húzó emberek. Az ötvenes évek elején a karcagi gyógyszertárban még üvegben árulták gutaütés ellen a nadályt, piócaszedő aszszonyok vitték be.
A hetvenes évek közepén én még találkoztam a víz uralta Nagykunság híres-neves embereinek hírmondójával. Tóth Gyulának hívták, Karcagon élt, s a legnagyobb hidegben is pucéron ereszkedett a jeges vízbe, úgy húzta meg a hálóját. Nyáron, ha elkapta egy nagy zivatar a határban, órákig kínlódott az úttalan utakon, cipelte a halat és a békát, s mire hazaért, már reávirradt.
- Sohasem lett még beteg?
- Még csak nem is köhögök, soha nem volt semmi bajom - mondta akkor büszkén. - Ilyenkor a békák a vizek mélyére húzódnak, mivel fáznak. Télen nem is esznek, csak alszanak tavaszig, nem jönnek föl a víz színére. Én összetöröm a jeget, a hálóm aljára pányvaláncot teszek, az lehúzza a hálót, megkotorja a feneket. Belemegyek a vízbe pucéron, húzom a hálót, utána felöltözöm. Így fogom a békát, de a halat is.
- Nem lenne jobb vízhatlan ruhában?
- Mostanában kaptam egy hónaljig érő vízhatlan halászruhát, de ezt nagyon ritkán húzom fel.
Pucéron szoktam meg. Tóth Gyulát gyermekkora óta fogva tartja a mocsárvilág gazdag élőközössége. A karcagi tanyavilágban nőtt fel, tizenöt esztendős koráig a Tíbuci csárda környékén, víz mellett élt. Állandóan a vízen volt. Megismerte a halak természetét. Megtanulta, hogy például a csuka legalább annyit eszik naponta, mint a testsúlya. Ilyen az amur is, csak az a növényeket pusztítja. Megtanulta, hogy langyos nyári estéken a békák kimennek az állóvizek partjára bogarászni, de csak szélcsendben. Tóth Gyula is kiment, lámpával rávilágított a kecskebékára, és már tette is a zsákjába. Felnőttkorában aztán gép- és műlakatos, valamint vasesztergályos lett, de akkor is hűséges maradt az ő szeretett, nedves közegéhez: a vizek mellett dolgozott szivattyúgépészként. A hetvenes évek közepén negyvennyolcadik esztendejét taposó férfi már csak halászással és békászással foglalkozott. Ahogy a régi rétes emberek is.
{p}
Humoros történetek keringtek róla a városban. Egyszer hazafelé menet, már bent Karcagon, a katolikus templom előtt véletlenül kioldódott a zsák szája, s a rengeteg béka kiugrált rajta. A Nagykunság központját elözönlötték a pattogó kecskebékák a járókelők nem kis riadalmára. De ennél is nagyobb baj volt, hogy az elszabadult békák egy része bevette magát a templomba. Ahogy az öregek mesélték, iszonyatosan visítottak az öregasszonyok.
- Valóban megtörtént ez?
- Igaz - mosolygott a békás ember. - Előfordult már, hogy a sugárúti bérházakat is megszállták a békák. Nem örültem neki, mert az komoly kárt okozott nekem. Soványabb lett a bukszám.
- A békahalász szereti-e a békacombot?
- Nagyon. Pörköltnek, rántva, paprikásnak, mindegy. Olyan, mint a galambcomb, de sokkal finomabb. Puha, akár a májkrém. Magam készítem el.
- Nem nagy luxus egy ilyen étel?
- Dehogynem! Amit én összefogdosok, azt viszik Franciaországba, Olaszországba, kemény dollárt fizetnek érte. De nem azért szenvedek a kifogásukkal, hogy meg se kóstoljam őket.
- Hány békát fog ki egy év alatt?
- Olyan hatvan-hetvenezret.
- Vannak jó és rossz évek?
- Igen. Amikor ősszel sok az eső, a békák szerteszét maradnak a határban, nem gyűlnek össze a folyóvizekben, így nem is tudom kifogni őket. Ha mindenhol víz van, bárhol jól érzik magukat. De ha utána kemény tél jön, elpusztulnak a sekély vizekben, pocsolyákban. És akkor miből fogok megélni?
Tóth Gyula akkor, a hetvenes évek közepén folytatott diskurzusunkkor felhívta a figyelmet, hogy a mezőgazdaság rengeteg vegyszert enged a vizekbe, amitől nagy számban pusztulnak a halak és a békák. Sőt még az őket zsákmányul ejtő gázlómadarak is. Azóta talán (nyilván a pénzhiány miatt is) alábbhagyott a kemikália-mánia. Akadnak még halak, békák a csatornákban, kisebb folyóvizeinkben, de mennyiségük messze van attól, ahogy a XVI-XVII. századi utazók jellemezték a Tiszát: két rész víz, egy rész hal. A Tiszát azóta majdnem végzetes környezeti katasztrófa érte, ám a költővel szólva: az élet él, és élni akar.
Még a nyolcvanas, a kilencvenes években, sőt napjainkban is megtalálni hírmondóit a régi rétes embereknek. Ilyenek például a nagyiváni nádvágók, akik híresen szép nádtetőket készítenek Magyarországon éppúgy, mint Németországban. Íme, hogy változik a világ: a szegények házának fedeléből a tehetősek házteteje lett. Más településeken a kézművesek dolgoznak a vízi világ által kínált növényekből. Nagy hagyománya van a fűzfavesszőből készített szép tárgyak előállításának Tiszafüreden vagy Borsodivánkán, a gyékényt pedig Tiszavalkon dolgozzák fel.
Ha megépülne a vésztározók láncolata a Tisza mentén, természetesen az árvízi biztonság lenne a legfontosabb hozadékuk és száraz években a belőlük öntözésre nyerhető víz. Rengeteg fontos elemet hoznának a tájba, remélhetőleg a megélénkülő idegenforgalmat is. De valahol a sor végén azért ne feledkezzünk meg a megújuló vízi paradicsomokról, a jelentősen gazdagodó élővilágról, no meg az emberről, aki alighanem újra felfedezi ősei foglalkozását.