Száz év villámfényben

A napokban ünnepelte a jeles születésnapot. Lakhelyén, a debreceni református szeretetotthonban vagy százan köszöntötték, túlzás nélkül mondhatjuk, elöntötték minden széppel, jóval. De a legnagyobb meglepetés Zsurkról érkezett. Egy szabályos kis delegáció. Virággal, ajándékokkal.
Zsurk Szabolcsban van, annak is a legtávolabbi csücskében. Itt tanított Valádi Erzsébet harmincöt évet. Gyönyörű idő, több mint fél emberöltő. Ennyi idő után már kijár a tisztelet. Igen ám, de Valádi tanító néni ötven éve elkerült Debrecenbe, a MÁV műhelytelepi iskolájába Zsurkról! Ötven év pedig nagy idő, annyi idő alatt a legnagyobbakat is elfelejtik. Rá azonban ma is hálás szívvel emlékeznek az egykori iskolások. Köztük a nyolcvan-nyolcvanöt éves tanítványok. Nincsenek már sokan, Zsurkon hárman-négyen, ha lehetnek. De emlékeznek, s egy verset is küldtek a delegációval az egykori tanítójuknak. Ünnepi köszöntő Valádi Erzsébet 100. születésnapjára - ez a címe. "Anyánk után Maga volt a nevelő édesanyánk, / Távozását ma is fájlalja egy szabolcsi táj, / Mi palántái voltunk e homoknak, / Maga gyomlálta ki a gyomokat" - így kezdődik a vers, s azzal zárul, hogy "Ez a kis csapat Magát soha nem feledte, / a jó Atyánk még köztünk sokáig éltesse!"
- Jaj, isten őrizz! - kapja ijedten szája elé a kezét Erzsike tanító néni, és bonbonnal kínál bennünket, amit a tisztelőitől kapott.
A kis szoba ma is roskadozik a tömérdek ajándéktól, a legtöbb ajándékcsomagot még fel se bontotta. Nem udvariatlanságból. Azt mondja, szépen beosztja ezt is. Jusson minden napra. Mert nem volt ő hozzászokva a nagy pazarláshoz. A tanítónőket sosem kényeztették el pénzzel. Meg kellett tanulniuk beosztással élni.
De ezért ő sosem zúgolódott.
Még kimondani is sok: nyolcvankét éve vette át Debrecenben a diplomáját, 1922 tavaszán. Éppen csak befejeződött az első világháború, éppen csak elbukott a forradalom, éppen csak túléltük Trianont. Még csak ezután jött a pengőhamisítás, a gazdasági válság... Ám akkor ő már tapasztalt tanítónő volt, tíz éve a pályán.
- Zsurkon! - mondja érezhető büszkeséggel a hangjában most is. - Édesapám a történelmi Bereg megyében, a ma kárpát-ukrajnai Macsolán volt református lelkész, 1903-ban került Zsurkra. Rá egy évre megszülettem én, s nyugodtan mondhatom, a két testvéremmel együtt csodálatos gyermekkorom volt. És az isteni kegy folytán visszakerülhettem Zsurkra, ahol édesapán hirdette az igét. Épp akkor üresedett meg az állás, és megpályáztam. Egy Erdélyből menekült tanítónő is jelentkezett, de egyházi iskola volt a zsurki, és a presbitérium engem választott.
Csodálatos évek következtek. Az első két osztály volt szinte végig az övé, így elmondhatja, a mai ötven évnél idősebb zsurkiakat ő tanította meg a betűvetésre. Vannak köztük orvosok, mérnökök, ügyvédek, tanítók, és vannak gépészek, szerelők, földművesek... Egytől egyig talpig becsületes ember. Pedig jaj de nagy pernahajderek is voltak köztük! Valádi tanító nénin azonban egyik rossz pulya se fogott ki. Módszerei miatt ma alighanem megrovást kapna a tanfelügyelőktől, mert ő bizony kiosztott néha egy-egy nyaklevest. A leggyakrabban azonban elég volt, ha összevonta a szemöldökét.
- Ó, mennyit tudnék én mesélni Zsurkról! - csapja össze a kezét. - Arról például, amikor belecsapott a villám a templomunkba...
{p}
Tudni kell, hogy Zsurkon áll az ország egyik legrégibb fatornya. Sokak szerint majd' négyszáz éves, Európában is alig van párja. Erzsike tanító néni ismeri annak minden lépcsőjét, minden fordulóját, számtalanszor húzta fent a harangját. Volt persze a faluban harangozó is, de ha annak dolga volt, teszem azt, a határban, akkor ő kapaszkodott fel a harangokhoz. Egészen kis lány korában is.
Mint azon az emlékezetes napon is, amikor kis híján odamaradt a gyülekezet meg a papja. Kora nyár volt, és Valádi tiszteletes úr indult a reggeli istentiszteletre. Ám borult volt az ég, és nyugatról súlyos, fekete fellegek jöttek. Dörgött, villámlott. "Ne harangozzunk még! Várjuk meg a vihar végét!" - nézte aggódva a tiszteletes úr az eget, mikor kis híján leszakadt az ég. Hatalmas csattanás, a villám belecsapott a fatoronyba! De ha csak a toronyban maradt volna... Ám a templomba is bement. Kettéhasította a súlyos, vastag ajtót, és kettévágta a szószék koronáját... El lehet képzelni, ha elkezdik az istentiszteletet, mi lett volna a következménye.
Mi most, 2004-ben azt hisszük, hogy minél régebbi időkben, s minél kisebb faluban járunk, a történések is annál érdektelenebbek. Pedig hát akkor is történtek érdekes események.
Például az, hogy a tiszteletes úr lánya a fiúkkal halászik!
- A bátyám nagy halász volt, állandóan a Tiszán csüngött - meséli majd' kilencven év távlatából. - Én meg mellette. A fiúk fogták a háló rúdját, én meg középen a hálót. Jaj, rengeteg halat fogtunk! Egyszer azonban besúgtak apámnak. Hát akkor nagyon kikaptam! Hogy lány létemre a fiúkkal gázolom a vizet. De azért én később is sokat halásztam. Meg pecáztam. Ha a bátyám megunta, rám bízta a horognyelet. Én meg, ha pedzette, kivettem. Egyszer egy harminckilós harcsát fogtunk! A fél falu csodájára járt, mert akkor horoggal nem nagyon lehetett ekkora halakat fogni. Gyenge volt a zsineg hozzá, ha meg túl erős, kiszakította a hal pofáját.
Tanítónő korában persze már nemigen horgászott, halászott. Minden idejét lefoglalták a gyermekek. Udvarlók azonban így is voltak, de Valádi tanító kisasszony nem akart mindenáron férjhez menni. Három komoly udvarlóra emlékszik igazán. Az első, a gyürei pap fia, meghalt az első világháborúban. A második "igazoltan orvosi eset" volt. A harmadik pedig - "ő tán még mindig pap valahol" - túlságosan beképzelt.
Az évek teltek, teltek, és eljött Valádi nagytiszteletű úr nyugdíjazása. Félretett pénzükből Debrecenben vettek egy kis házat, a lányuk követte őket. A MÁV műhelytelepi iskolájába. De nem egyedül ám! Mert ha nem is ment férjhez, azért egy gyermeket felnevelt. Egy hétgyermekes zsurki szegény család kislányát fogadta örökbe. És taníttatta. Postatisztviselő lett a lányból, itt, Debrecenben, a két fiúunokából is tanult ember. Itt volt természetesen mindkettő a századik születésnapon.
Vagy százan ülték körbe az asztalokat, és százszor is megkérdezték Erzsike nénit, hogy mi a hosszú élet titka. Pedig elég lett volna egyszer. Mert Erzsi néni mindannyiszor azt mondta: a munka. Meg a szeretet.