Árjáték

A ma is működő kerti öntözőszivattyúnk a volt Szovjetunióból származik. Ott, akkor semmit sem bíztak a véletlenre - az öntvényházban fémből formázták ki az árat: 12 rubel. Az örökkévalóságnak szánt érték azóta persze már elenyészett, az a rubel már rég nem létezik, ahogy az érte leszurkolt ezer forint is nevetségesnek hat ma már, miként a "háromhatvanas" kenyér is a múlté.
Persze ma is léteznek olyan árak, amelyek felügyelete a kormány, illetve az önkormányzatok kezében van. "Darabra" nem sok van belőlük, de fajsúlyuk jelentős, e körbe tartozik az energiaár, a víz- és csatornadíj, a közlekedés, az illetékek rendszere. A másik kör ennél jóval tágasabb: ha ma bemegyünk egy üzletbe, gyakorlatilag szabadáras termékkel találkozunk. Ez a mindennapos kapitalizmus éles és kemény versenyterepe, ahol az áremelkedés már egyáltalán nem csak elhatározás kérdése.
Hogy például a mostanában megint sokat emlegetett kenyérről beszéljünk, a mi kis falunkba tizenegy pékségből érkezik legalapvetőbb élelmiszerünk - csak a tőlünk néhány házra lévő kis üzlet előtt hét autó fordul meg minden hajnalban. Az egyik vállalkozó most nagy lépésre szánta el magát: vett egy nagy teljesítményű, modern gépsort, s így olcsóbban szállíthat, mint eddig. A többiek százszor is meggondolják, hogy változtassanak-e áraikon. Inkább szívnak egyet a fogukon, és megpróbálják valahogy kigazdálkodni a termeléshez nélkülözhetetlen fűtőgáz meg a villanyáram drágulását.
{p}
A nagy bevásárlóközpontokban még izgalmasabb az "árjáték". Kenyeret ott kilónként száz forint alatt is lehet kapni. Bizonyos - mondjuk így: jó helyről származó - információk szerint ez abból a lisztből készül, amit "extra marketingakciós" tételként, gyakorlatilag ingyen volt köteles átadni az eközben nyilván fogát csikorgató malomipari vállalkozó. De mást aligha tehet: vagy elfogadja még a megalázó feltételeket is, vagy kiszorul a nagyáruházakból.
S ez a képlet csaknem minden árucikkre igaz. Az ezerötszáz forintos farmernadrág vagy az akciós sajt éppúgy a piaci verseny szükségszerű velejárója, mint a falusi pék kényszerű árképzése. A jelenlegi fogyasztói árak mindennapos alkukban formálódnak. Szegény pékek: minden év elején bemondanak valamilyen számot, hogy ennyi vagy annyi százalékot akarnak emelni termékeik árán, aztán saját, céhen belüli versenyük hiúsítja meg a szándékot. És hasonló történik a hús- és tejiparban is, de nem más a helyzet a szórakoztatóelektronikai cikkek piacán sem.
Igazából sehol sem.
A magyar kereskedelemben a fogyasztói piac újraosztási versenye zajlik - értsd: most dől el, ki, kinek, mennyiért tud majd a jövőben is árut eladni - és ebben a harcban pillanatnyilag a nagy kereskedelmi láncok állnak nyerésre a kis boltokkal szemben. Sokan vélik úgy, hogy ezen hatósági eszközökkel kellene változtatni, de a fogyasztói piac rendszerébe "felülről" belenyúlni olyan lenne, mintha valaki bokszkesztyűben próbálna meg hegedülni.
Ha valaki ebben a helyzetben automatikus áremelésekről vagy éppen hatósági árszabályozásról beszél, annak igencsak romantikus elképzelései lehetnek a piacgazdaság működéséről. Igaz viszont az is, hogy azt sem tudjuk, mi lesz a vége. Ép ésszel senki sem örülhet annak, hogy a falusi pék tönkremegy. De annak sem, ha a kenyér drágul.
Sőt kenyérevőből mégiscsak több van, mint pékből.