Elhunyt Körmendi Lajos

Ezerkilencszáznegyvenhat június 6-án született. Első írói szárnypróbálgatásait sokan afféle úri hóbortnak tartották, s tisztességes szakma választására biztatták. Próbálkozott is ilyennel: Békéscsabára avval az elhatározással érkezett szülővárosából, Karcagról, hogy kitanulja a mélyépítészetet.
Kitanulta, hogy aztán néhány kanyar után a Szolnok Megyei Néplapnál kössön ki. A nyolcvanas évek elején ismét Karcagon találta magát, ahol a művelődési házban tevékenykedett, majd középiskolai tanár, a rendszerváltás első két évében pedig a város alpolgármestere.
Irodalmi bemutatkozási lehetőséget a Mozgó Világtól kapott. Később, 1989-1995 közt a Jászkunság főszerkesztőjeként irányzatoktól független, nyitott műhelyt próbált kialakítani. A folyóirat folytatásaként alapította meg a Barbaricum könyvkiadót, amelyből meg a berekfürdői írótábor nőtt ki.
S közben egymás után jelentek meg versei, novellái, szociográfiái, műfordításai, csaknem húsz kötete, vizuális munkáiból pedig kiállítások nyíltak. Munkásságának tisztességét elismerte már környezete is, díjakkal is jutalmazta, amelyek közül a legrangosabb a József Attiláról elnevezett.
Lapunknak négy esztendőn át, 2005. január elsején bekövetkezett haláláig volt munkatársa.
Karácsony estéjén beszélgettünk utoljára, szentestén. Ő hívott föl, szabadkozott, talán alkalmatlan az időpont, én meg biztattam, dehogy. Inkább örvendtem, hogy hallhatom a hangját, hiszen előzőleg kerestem, de nem vette föl a telefont.
Nemcsak akkor örültem beszélgetésünknek, hanem mindannyiszor, amióta megismertük egymást. Hogy miért? Mert Lajos jó ember volt. Igen, ilyen egyszerűen fogalmazva. S ha ilyen emberrel hoz össze a sorsunk, az ajándék az élettől.
{p}
A betegségéről beszélgettünk persze, mint akkor is, amikor először találkoztunk. Karcagon jártam, könyvbemutatón, utána vacsora, akkor mesélte, hogy nagyon beteg volt, de már gyógyul. Úgy beszélt a bajáról, mint valami múló epizódról, amely kellemetlen ugyan, de ha akarja az ember, túl lehet élni.
S ő nagyon akarta.
Nem engedte, hogy a fejére nőjön, a lelkét, a kedélyét uralja. Hiszen neki dolga van, még sok mindent meg kell írnia.
Már a kórházi ágyán dolgozott, műtéte másnapján levonatot javított.
Később munkatársak lettünk, küldte a Szabad Földnek a kéziratait szerelmes szülőföldjéről, Karcagról és környékéről, nekem pedig néha eszembe jutott, hogy lám, akarattal mire képes az ember.
Amikor ismét hallottam betegségéről, belém nyilallt, hogy hát mégis veszített. Az övéhez hasonló helyzetben a legtöbben egyszer sem tudják kikerülni a halált, ő meg már másodszor megy szembe vele.
Pedig most sem adta magát könnyen, ezt olvastam ki a cikkeiből, ezt éreztem az utolsó beszélgetésünkből is.
Hangja gyenge volt, elhaló; amikor meghallottam, éreztem, nagy a baj.
Ő pedig - a gyógyulásáról beszélt. Arról, hogy napjában többször is belázasodik, alig merte elmondani az orvosainak, s lám kiderült, ez jót sejtet. Azt, hogy bevált a szer, pusztulnak a gyilkos sejtek, attól forró a teste.
Olyan hittel suttogta a kagylóba mindezt, hogy már-már meggyőzött.
S most mégis - elment.
Az utolsó csatáját elveszítette, mint ahogy mindannyian elveszítjük. De amíg köztünk járt, életigenlésével meghosszabbította földi létét. Köszönjük neked, Lajos... Isten veled!