Spanyol lecke

"Nézzétek - fejtegette -, minden második hirdetés olyan banki kölcsönt ajánl, amiből lakást lehet venni és a képeken csak fiatalok szerepelnek. Ez nagyon drága dolog az országnak is, meg fiataloknak is. De úgy látszik, megy az üzlet, mert hirdetik." Aztán elmagyarázta: náluk a fiatalok többsége pályája kezdetén nem az önálló saját lakásra hajt, mert az önmagában egyfajta helyhez kötést jelent, s a karrierépítést is gátolná. Vannak állami (esetleg vállalati) bérlakások, azokat megfizethető áron - netán céges támogatással - lehet használni, aztán, ha az életpálya jó ívet vett, lehet önálló, saját otthonban is gondolkodni. De addig a munka az első.
Nálunk másképp állnak a dolgok. Mi évtizedek óta fészekrakásban, vagyis helyhez rögzítésben gondolkodunk: állami támogatással felvehető hitelekkel eladósítjuk a lakhely puszta megszerzésének vágyától hajtott fiatalokat és ezzel röghöz is kötjük őket - magyar százezrek élete hosszú éveken át másról sem szól, mint hogy a fizetési részleteket valahogy ki kell termelni. Ami persze természetes: aki kölcsönt kért, adja vissza, ráadásul a szabályok szerint öt-tíz évig el sem adhatja az ingatlant.
Mifelénk az állami-önkormányzati bérlakásépítés gyakorlatilag leállt, a többségében banki háttérrel megindult magánerős építkezések vagy éppen üzleti vállalkozásban megindított befektetési beruházások (lásd: lakópark) viszont virágzanak.
Vajon miért?
{p}
Óvatos ingatlanpiaci becslések szerint is kihasználatlan a magyar lakások tizede. Azon persze lehetne vitatkozni, ezek közül mennyi is az, ami valóban lakható, s hánynak lehet egyetlen orvossága a dózer, de úgy általában kijelenthető, legalább 140-160 ezer olyan lakás áll úgy üresen a mi hazánkban, hogy azokban valóban élni lehetne. Ezek megvásárlására is jár ugyan állami támogatás, de az igazi üzlet ma költségvetési segítséggel újat építeni. A "zöldmezős" lakásberuházások tömege ugyanis egy meglehetősen sokrétű üzletágat tart életben az építőanyag-forgalmazóktól kezdve egészen az úgynevezett bankos "hitelügynökökig", akik mind konkrét hasznot látnak minden egyes ide vonatkozó kormányzati intézkedésben. A mi kis falunkban egy már megszerzett telekre négyzetméterenként nagyjából százezer forintért lehet felhúzni egy mindenfajta luxust nélkülöző kisebb lakóházat. Mire mindent kifizet a tulajdonos, szinte biztosan "felváltja" már a második tízmilliót is - ha van neki egyáltalán. Ennyi pénz kamatából, kis támogatással egy fiatal, stabil állással rendelkező szakember hoszszú éveken át élhetne akár egész családjával együtt egy állami bérlakásban, ha lenne. S ez a több mint tízmilliós tőke hány önálló vállalkozás beindítását szolgálhatná? De a közgondolkodásunkban és a mindenkori magyar kormányzati intézkedésrendszerben változatlanul az "az én házam az én váram"-féle gondolkodás érvényesül - kerüljön, amibe kerül. Ez az az alap, amire immár sok éve a kormányzati lakásprogramok felépülnek és amiért a bankoknak biztosan megéri még a legdrágább televíziós műsorsávokban is hirdetésekben közzétenni a hitelajánlatokat.
Van rá igény.
A spanyol Roberto mindezt nem érti. Csóválta a fejét, amikor próbáltuk elmagyarázni neki, miért is jó ez az országnak. Hiszen tízezrek húzzák a falakat, keverik a maltert kellő fizetés ellenében az építkezéseken, a fiatalok pedig örülnek a saját otthonnak. "Éveken át igazából a banké az a ház, még a munkások is valójában a banktól kapják a fizetéseket. Miért nem az állam épít a fiatalok helyett? Az biztos olcsóbb lenne mindenkinek" - válaszolja. Nehéz vele vitatkozni.
Őrült spanyol?