Csécsi tölgyfa

Ott áll a Móricz-ház háta mögött, az öreg szilvafák takarásában, és még a csécsiek közül sem mindenki tudja, milyen nevezetes. Pedig az. A nagyari Petőfi-fa unokája!
Igaz, azt se tudja mindenki, hogy mi az a nagyari Petőfi-fa. Nagyar ugyanolyan szatmári kisközség, mint Tiszacsécse, a távolság is legfeljebb tizenöt kilométer köztük. Van ott egy öreg tölgy, azt mondják Petőfi-fának. Petőfi Sándor nagy kóborló volt, bejárta többször is az országot. Szülőföldje, a Kiskunság mellett talán Szatmárt szerette a legjobban. Párjára, Szendrei Júliára is itt talált. De amíg megtalálta, számtalanszor megfordult e tájon.
Nagyarban, a Lubyaknál szállt meg a leggyakrabban. A Lubyak és Kendék ősi fészke ma is áll, a kúria kertjében folyik a Túr, és pár száz lépéssel odébb szakad a Tiszába, a költő erről a helyről írta meg talán a legszebb magyar tájleíró verset. A torkolattól nem messze van az a vén tölgy, amely alatt a hagyomány szerint Petőfi papírra vetette az A Tiszánál című költeményét. A fa azonban sajnos ma már csak egy hatalmas csonk, élet nincs benne semmi. Próbálkoztak a felélesztésével, még Svédországból is érkezett segítség, de a villám sújtotta fába nem sikerült életet lehelni.
Elpusztult, megszakadt egy majd háromszáz éves élet.
Igen ám, de vagy nyolc évvel ezelőtt hazalátogatott Szatmárba egy ózdi asszony. A Tiszakóródról elszármazott Losonczi Regina, aki Csécsére, Török Józsefhez jött annak idején ugyan férjhez, de csaknem nyomban Ózdra költöztek, az iparvárosba, mert itt nem találtak munkát. Telt-múlt az idő, már teljesen megszokták azt a füstös várost, de Losonczi Regina megszeretni sohasem tudta. Mindig otthon járt az esze, ahogy Móricz írta, a "ficfás" Tiszaháton.
Kóród is ott van mindjárt Csécse mellett, a galambnak elég tíz szárnycsapás, hogy a másik faluban legyen, így az asszony sem hagyta ki sohase Csécsét, ha Kóródra húzta a szíve. Egyszer megkereste Nagy Gyulát, a csécsei krónikást. Az egykori tejcsarnokos és polgármester igazi, tiszta ember, amilyeneket lassan már csak az ország perifériáján találni. Tudta ezt Losonczi Regina is, aki egy titkot jött megbeszélni Nagy Gyulához. Van neki hat kis tölgyfája, de nem érzik jól magukat a borsodi földben. Hazavágynak a Tiszahátra.
{p}
- Hát honnan származnak azok a kis fák? - kerekedett ki Nagy Gyulának a szeme.
- Itthonról, Szatmárból - hangzott a felelet. - Nagyarból.
Kiderült aztán, hogy az asszony egy hét évvel korábbi szép, őszi napon is itthon járt Szatmárban, és megállt a Túr mellett, a Petőfi-fánál. A fa alja terítve volt makkal. Losonczi Regina felszedett egy zsebbel, s harmadnap, amikor hazaért Ózdra, cserépbe ültette mindet. Mind a tíz makkot.
Hat kelt ki belőlük. Szépen indultak, de ahogy teltek az évek, úgy váltak mind szárnyszegettebbé.
Ekkor kereste meg az asszony Nagy Gyulát, a falu polgármesterét. Ő pedig nem habozott. Egyik milotai ismerősének - az is ott van Csécse mellett mindjárt, még a galambbúgás is áthallatszik -, nevezetesen Király Jánosnak éppen arra volt dolga, s elhozott a senyvedő kis tölgyekből egyet. És elültették a Móricz-emlékház háta mögé. S - mit ad Isten! - az addig csak kínlódó fa úgy megindult, hogy a faültetők nem akartak hinni a szemüknek.
Igen ám, de hamarosan halálos veszedelem támadt. Valami csöveket fektettek a faluban, és tudjuk, hogy a gázosok, a vizesek, az áramosok meg egyáltalán, az idegenből érkező csőfektetők milyenek. Át tökön-paszulyon, őket aztán nem érdekli, hogy kárt is okoznak! Nekik az idő, meg a profit a szent.
A kis tölgyfa is épp az útjukba esett. Már épp ki akarták vágni, mikor megérkezett Nagy Gyula. Gyula bátyánk békés ember, tán életében nem vágott szájon senkit, de akkor kis híján kézbe vette a lapátot... De azért neki is engedni kellett. Át kellett ültetni a fát. Ha csak pár méterrel is, de odébb kellett vinni. Mindenesetre a fa megmaradt, és virul, egyáltalán nem látszik rajta a kétszeri költöztetés. Az idén is jó méteresre nőttek a hajtásai. Épp eleget láttam én az elmúlt időkben azt a fát, de sosem jutott eszembe megkérdezni az eredetét. Véletlenül botlottam bele.
Nagy Gyulával, meg a falu legidősebb lakójával, a maholnap százéves Kósa Károllyal arról beszélgettünk éppen, hogy mit jelent a csécsieknek, egyáltalán a szatmáriaknak a Tisza meg a Tiszahát, amikor Károly bátyánk ránk nézett, aztán kihozta a tornácra a tavalyelőtti pálinkáját, s megittunk belőle fejenként két-két kupicával. Majd még eggyel, utána pedig Gyula bátyánk elvezetett ahhoz a kis fához. S azóta tudom, mit jelent a szatmáriaknak Szatmár. Meg a ficfás Tiszahát.