Lelkeket mérgez az arany

Verespatakon nem mindenki felhőtlenül boldog a kanadai Gold Corporation megjelenésétől. Bár az aranybányász cég az épületek több mint egyharmadát megvásárolta már, van, aki körömszakadtáig ragaszkodik tulajdonához. Hogyne, hiszen nem akar távol kerülni szeretteitől, akikhez naponta kijár a temetőbe. Más a környezetet félti, különösen az ivóvizet, amely ciánnal szennyeződhet. Ha pedig bekövetkezik a katasztrófa, akkor majd eltűnik az "aranyos" cég, jósolják egyesek, mint ahogy az Nagybányán is történt. De ha nem is üt be semmi, dolguk végeztével, tizenöt-húsz év múlva a kanadaiak mindenképpen távoznak, a több ezer éves Verespatak ellenben örökre eltűnik a térképről. Ismét mások számolnak: hogyan fizetnék ki a rezsit egy városi lakásban, hiszen az a nyugdíjuk háromszorosa is lehet? Nem tétlenek azonban a goldisták sem - ahogy a cég képviselőit nevezik a faluban -: kocsmát vásárolnak csak azért, hogy becsukhassák, helyette boltot nyitnak, hogy olcsó áraikkal népszerűséget szerezzenek, miközben nem riadnak el az ivóvíz elzárásától sem, csakhogy távozásra bírják a helybelieket. Akárhogy is, Verespatak lakói megosztottá váltak, szomszédok, sőt családok különböztek össze azon, hogy menjenek-e vagy maradjanak.
{p}


Hosszú falu Verespatak, egyetlen utcája kilométereken keresztül kapaszkodik felfelé a hegyre. Az épületek nagy összevisszaságban követik a kanyarulatokat, mintha csak véletlenül pottyantak volna a helyükre. Itt-ott egy-egy templom, temető, családi ház, emeletes kockaépület.
Ahogy lépegetek a síkos úton, úgy látom egyre több házon a kék táblácskát: Proprietate Sc Rosia Montaná Gold Corporation Sa. Vagyis hogy a kanadai cég tulajdona.
Az utca végre kiöblösödik, a piactérre érek. Velem szemben az egykori bányászkaszinó - ma teteje sincs -, oldalt emeletes épület, benne tizenkét lakás. Egyikük ablakában felirat: Aceasta casá nu e dekanzare. Nu vrem cianuri. Ez a lakás nem eladó, nekem nem kell cián, ha jól értem.
{p}
Alacsony asszonyka nyit ajtót, Burán Margit. Szabadkozik, nem tud ő már jól magyarul, elfelejtett, nincs kivel beszélgetnie. De azért leültet.
- Akkor tettem ki a tábla, amikor jöttek a goldisták, hogy adjam el a lakás. Be sem engedtem őket.
- S miért ragaszkodik annyira a lakásához?
- Nekem mindenki itt van, akit szeret. A testvéreim, a férjem, a fiam. Mind itt.
- S ők sem akarnak menni?
- Mind itt vannak. A temetőben - néz rám olyan szemekkel, hogy beleborzongok.
Burán Margit egész családja a bányában dolgozott, mind a hat fiútestvére. Egy sem él már közülük, a hegy gyorsan megeszi a kincse után kutatókat. Egyetlen fia évtizedekkel ezelőtt halt meg. Focizott, összecsuklott, meghalt. Tizennyolc évesen.
- Kifáradt a szíve, azt mondta az orvos - párásodik a szeme.
Az asszony nem tudja elgyászolni a fiát, azóta is mindennap kijár a temetőbe. Elmondja neki, mi történt aznap, imádkozik, aztán jön haza.
A tizenkét lakásos bérházból eddig négy család költözött el. Adrian Dascalu, a cég képviselője szerint Verespatak több mint egyharmada a tulajdonukban van. De adnák a többiek is, bizonygatja, csak egy éve leállították a felvásárlást. Többet fizetnének a házakért, most számítják ki, hogy mennyit.
- Hívnak Gyulafehérvár, ahol én lakom, kérik, jönni titokban, este, hogy ne lássák, mérni föl a ház, mennyit ad érte Gold Corporation - somolyog.
- Miért titokban?
- Van kis csoport, amely nem akar, hogy jobb legyen Verespataknak.
Eugén David, a beruházást ellenző egyesület vezetője csak legyint, amikor Adrian Dascalu szavait említem neki.
- Az a baj, hogy a cég nem sok hasznot hoz Verespataknak - hallgatom a termetes móc férfit.
Valamikor maga is a bányában dolgozott, ma gazdálkodik. Idejének jó részét azonban a kanadai cég elleni harc emészti fel. Románul beszél, ám szállásadóm menye, aki egyébként a kanadaiak alkalmazottja, fordítja a szavait.
- Tizenöt-húsz év alatt kitermelik az aranyat, s mennek tovább - legyint.
Verespatak meg örökre eltűnik a térképről.
{p}
De van más kifogása is. Az lehet, hogy ötszáz embert foglalkoztatni fognak, ám azt kétli, hogy mind helyből vennék föl. Amúgy a falu felszámolása kétezer lakost érint, tehát a többségnek kell alkalmazkodnia a kisebbséghez.
Nem beszélve arról, lovalja bele magát egyre jobban a férfi, hogy ígérgetik, nem károsítják a környezetet, ám ez korántsem biztos. Négyszáz hektár felületű ciános tavat alakítanak ki anélkül, hogy a medrét leszigetelnék. Hiába mondják, hogy semmi sem fog elszivárogni belőle, eddig előbb-utóbb mindig megjelent a cián a talajvízben, bárhol is bányásszák az aranyat a világon.
- A földanyát nem lehet megerőszakolni - idézi a mondást. - Aztán, ha baj van - folytatja -, egyszer csak eltűnik a cég, ahogy Nagybányán is történt.
A férfi egyre ingerültebben néz Mariannra, a tolmácsra. Kiderül, egyáltalán nem bízik benne, hogy azt fordítja, amit mond. Verespatak lakóit megosztotta a cég megjelenése, szomszédok, sőt családok vesztek össze, menjenek-e vagy maradjanak. Tulajdonos a lakó feje fölül adta el a házát, férj a feleség tudta nélkül.
Az éjszaka új leplet húzott a hó Verespatakra, a szél még mindig süvít, néhol a házak ablakáig építi a torlaszokat.
Járom a falut, nézegetem a házakat. A piac mögötti részen még több a tábla: Proprietate...
Üres mindegyik, ablakaik egy része betörve, némelyiket a szél himbálja.
A legszélső házban, a hegy alatt öregasszony kotorja a havat, Radnay Rózsa.
- Van nekem fiam is - néz rám hálásan, amikor átveszem tőle a lapátot -, ő szokta hányni, csak még nem ért vissza.
Kenyérért küldte, még reggel.
{p}
- Valamelyik kocsmában lehet - legyint az asszony, de hangjából érzem, nem igazán haragszik. - Több ivó is volt, de az egyik már bezárt. Kilencszázmilliót adtak érte a kocsmárosnak. Na, ez az egyetlen jó, amit a goldisták tettek.
Nyitottak viszont boltot helyette, most ez a legolcsóbb a faluban. Meg is csappant a másik kettő forgalma. Ahogy egyiküktől hallottam, zár be ő is.
- Rózsi néni nem költözik el? - teszem le a lapátot.
- Hogy mennék el? - húzza föl a szemöldökét. - A fiam éjjeliőr, az legalább biztos munka, bizonytalanért nem adja fel. Nekem meg egymillió-kétszázharmincötezer lej a nyugdíjam. Egy blokkházban csak a rezsi négy-ötmillió.
- Valamennyit azért itt is kell fizetnie.
- Csak a villanyért, nincs más semmi. Régebben még a vízért kellett, de amióta a goldisták elzárták a vezetéket a hegyen, azért sem kell.
- S akkor miből isznak?
- Van víz a kútban.
A szobában melegszünk már régen, az asszony teát készít, várjuk a fiút. A falon unitárius naptár, azt nézegetem.
- Mennyien vallják még Dávid Ferenc hitét a faluban? - kérdezem.
- Ketten vagyunk unitáriusok - hajtja le a fejét. - Elment az unokatestvérem is, Lalu Miklós, még az elsők között, három éve. Pedig szép háza volt. A templom közelében lévő ház volt az övéké, a 401-es.
Emlékszem rá, már az előző nap feltűnt, mekkora épület. Az ember az ilyent könnyen megjegyzi, nem is ház, inkább kúria.
- Ompolykisfaludra költözött, Gyulafehérvár mellé.
- És hogyan érzi magát?
- Én inkább nem mondanék semmit. De ha akarja, keresse meg őket - diktálja a címet.
Indulok, hát, hogy még sötétedés előtt odaérjek.
{p}
Van-e arany a magyar földben?
Van bizony! Ám mielőtt elárulnánk a legfontosabb lelőhelyeket, érdekességként néhány mondatnyi magyar aranytörténelem.
A XIII. századtól a XVI. századig Európában a Kárpát-medencében termelték a legtöbb aranyat, volt, amikor az öthatodát, ami a világtermelés egyharmadával volt egyenlő. Aranykorukban akár évi kettőezer-ötszáz kilogramm aranyat is ontottak a magyar bányák.
A hanyatlást a felszín közeli bányák kimerülése és a török országdarabolása okozta. A termelés Mária Terézia idejében lendült fel ismét, Selmecen bányászati akadémia is nyílt. A XIX. század végére ismét kétezer-ötszáz-háromezer kilogramm aranyat hoztak felszínre hazánkban, elsősorban a felvidéki, szatmári és erdélyi bányákból.
Az újabb országcsonkulás után a magyarországi aranybányák döntő többsége elveszett, csupán Recsken bányásztak évi nyolcvan kilogramm aranyat és Gyöngyösorosziban harminc-negyven kilót, ám idővel mindkettőt bezárták.
S akkor most az arany-előfordulásokról a mai Magyarország  területén.
A Velencei-hegységben fekvő Nadap község közelében a gránit és az andezit találkozásánál másfél kilométer hosszan és száz méter szélesen tonnánként egy gramm aranyat zár magába a kovás kőzet.
A visegrádi Lepence-patak völgyében már a XVI. században ércbányát nyitottak, az arany itt igen sűrű: egy tonna kőzetben négy gramm rejlik.
A nagybörzsönyi arany bányászására Zsigmond király németeket hívott az országba. A néphit szerint a selmeci arany farka egészen idáig nyúlik. Legreményteljesebb talán a Rózsabánya, ahol a kutatófúrások során két-háromszáz gramm aranyat is találtak egy-egy tonna kőzetben.
De ne mondjunk le a mátrai aranyról sem. Gyöngyösorosziban a hetvenes évek végén zárták be a bányát, ám korántsem a kimerülés miatt, sokkal inkább, mert hiányzott a megfelelő ércfeldolgozó háttéripar. És akkor még nem is említettük a nyírjesbérci, a parádfürdői, a recski előfordulásokat.
S ha tovább megyünk keletre, megérkezünk Tokaj-hegyaljára, Rudabányácskára, Alsókékedre s főleg Telkibányára, amely a középkorban a hét felső-magyarországi bányaváros egyike volt, s csak az "aranygombos" jelzővel együtt emlegettek.
Van tehát arany Magyarországon is, csupán le kell hajolni érte. Igaz, jó mélyre...

(Riportunk befejező részét a jövő héten olvashatják.)