Mi lesz veled, Verespatak?

Öregember ül az ágy szélén. Csak úgy, pizsamában, pedig nappal van. Ül, és eszik. Előtte hokedli, rajta lábos, abba mártogatja a kenyeret.
Lula Miklós Verespatakról.
Nagydarab férfi, első ránézésre erős ember benyomását kelti, mint aki a hegyet is elhordaná. A nyári konyhában találom, oda rendezkedett be a feleségével. A nagy ház az udvar másik felében üresen áll.
A házaspár három éve költözött Ompolykisfaludra, Gyulafehérvár mellé. Más falu ez, mint régi lakhelyük, Verespatak, utcái egyenesek, házai, mint a kockák.
Jellegtelen település.
- Elsők között jöttek hozzám a goldisták. Mondtam nekik, szó sem lehet róla, hogy elköltözzem.
Kihúzza magát, ám mozdulatát fájdalom töri.
Felesége a szemközti ágyon üldögél, aggódó arccal figyeli, ám a férfi csak legyint.
- Semmi baj - válaszolja magyarul az asszony román szavára. - Most vágták fel a gyomrom, karácsony előtt - magyarázza aztán nekem, csak úgy mellékesen, mint semmiséget. - Mindig rendetlenkedett a fekélyem - mutatja a vágást -, de most kijött rendesen. De hol is tartottunk?
Története kerekedik, aprólékosan részletezi, miként vették rá háza eladására. Az ígért összeg egyre magasabb lett, ő pedig érezte, sokat kérhet, meg fogja kapni.
Tudta, persze, hiszen a falu első emberei közé tartozott. A bányában dolgozott ő is, vezető beosztásban, utóbb meg az unitárius gyülekezet gondnokává választották. Tekintélyét még az édesapja alapozta meg, aki a padokat faragta az istenházába.
Lula Miklós nem tudott ellenállni a kísértésnek.
Különösen azután, hogy híre terjedt, költözik Székely Elli is, a tanítónő. Pedig ő is hogy fogadkozott, nem megy, ha a hegy összes kincsét odaadnák is neki. Aztán egy nap látják a faluban, teherautó áll meg a háza előtt, rakodják a bútorait. Össze is szaladt Verespatak népe: Megy a tanító! Mit ígértek neki, nem lehet tudni, csak annyi bizonyos, hogy azóta áldja a kanadaiakat. Utóbb még a férjét is maga után vitette Kolozsvárra.
{p}
- Kemény asszony, végignézte, amint hantolják ki a párját - meséli Lula Miklós. - Azt mondta, a ruhája még mindig olyan volt, mintha most temették volna.
Na, hát ha a tanító ment, megy ő is, döntött. Előbb ő, előőrsként, aztán majd a fia is utána. Azért is vettek nagy portát. Rokonsága lakik Gyulafehérváron, ők ajánlották a falut.
- S befogadták?
A férfi hamar nyílt meg, de most mintha gátat szakítottam volna át.
- Nem megyünk mi már ki a mokányságból soha.
Nem értem, mire gondol, de ő csak erősködik.
- Mokánynak tartanak itt mindenkit, aki csak ideköltözött. Érti, na? Olyan jöttmentnek. S aki mokánynak születik, az nem megy ki belőle soha, akármit mond - erősíti a szavait, mint akit nagyon bánt a dolog.
Sejtette, hogy nehéz lesz új gyökeret ereszteni így, idős korban, hatvanon felül, de legalább nem egyedül költözött ide Verespatakról, több család is követte, talán az majd könnyíti a dolgát, gondolta.
De ebből is csak a baj származott.
A helybeliek azt gondolják, a bőrük alatt is pénzük van a goldistáknak - itt már őket hívják úgy, mint Verespatakon az aranybánya-nyitási tervei miatt elhíresült kanadai céget meg az embereit -, egyre drágábban akarták hát adni a házat. Az ingatlanok ára szépen felment, ami miatt meg a helybeli fiatalok haragudtak, merthogy ők nem tudják megfizetni a telekárakat.
- Mentünk a templomba - fordít a beszélgetésen a férfi -, legalább ott vigasztalódjunk. Igaz, itt románok élnek, azok meg ortodoxok, de nem baj, gondoltam, egy az Isten, járunk oda. Ők azonban másképpen gondolták, helypénzt kértek. Hát ki hallott már olyant, pénzért mehessek templomba? Maradtam inkább itthon.
Lassan ránk esteledik, a hó is egyre nagyobb pelyhekben hull kinn, felesége újabb hasábfával eteti a tüzet a kályhában.
- Lássa, a fát is onnan hozatjuk, Verespatakról. Hétmillió lej a fuvar, de az aztán elég két évre.
Nyúlok a kabátomért, hosszú út áll előttem.
{p}
- Ne menjen még - kérlel szép szóval, amikor látja szándékomat -, évek óta nem nyitotta rám az ajtót senki, hogy kérdezze, hogyan érzem magam. Igaz, a goldisták jöttek egyből, ahogy ideértünk, alig egy-két hónapra rá, amikor még örvendtünk, filmeztek is. Azóta színüket sem láttam. Vártunk a fiamra is, hátha költözik, de hiába.
Nem jött, munkája Verespatakhoz köti, a bányához.
- Még ki sem pakoltunk - bólint a nagy ház felé. - Három éve.
- Végül is eljönne ismét, ha még egyszer dönthetne? - kérdezek rá.
A férfi úgy néz rám, mint aki jelentőségteljeset akar mondani.
- Akkor, ha a fejét is a pénz mellé tenné a vásárló az asztalra.
Beleborzongok, ahogy magam előtt látom a szürrealista képet.
Megenyhül lassanként, úgy mondja.
- Eljönnék-e? - ismétli a kérdésem. - Ha ésszel gondolkodom, azt mondom, Verespataknak előbb vagy utóbb vége van. Ha a kanadaiak nem kapnak engedélyt, majd megkapja a következő cég. Mert az arany ott van a hegyben, s az ember addig nem nyugszik, amíg ki nem szedi onnan.
Indulnék most már végképp, de a férfi csak nem enged.
- Legalább egyen valamit az út előtt.
Kolbászt hozat a feleségével, maga keverte, maga töltötte. Persze a disznó is Verespatakról való, éppen csak leszúrták ott, úgy hozatta azt is a fával.
- Egye, én úgysem tehetem.
Az éjjeliszekrényre mutat, rajta gyógyszeres dobozkák.
- Nézze, mennyibe kerülnek...
A felsége egyenként adja a kezembe, mindegyiken az ára. Némelyik több százezer lej, de van közötte másfél milliós is. Mint egy szerény nyugdíj.
- Jó pénzért adtam el a házam, azt hittem, nem lesz több gondom az életben. Aztán, tessék, ami megmaradt belőle, azt most költöm a gyógyszerre.
Nem az egyedüli, aki így járt, meséli, van, aki lebénult a költözése óta, más megbolondult.
- Tudja, azt hittem, megtaláltam az aranyat, amikor eladtam a házam. De van Verespatakon egy legenda, amely szerint az aranynak lelke van, és sohasem lehet tudni, merre bolyong. Aki jár utána, az elől kitér, aki elhagyja, annak utánamegy, s megbünteti.