Örökös riporter

A 75 éves Vértessy Sándor számára az újságírás a mai napig szerelem és hivatás. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden reggel a rádió épületébe vezet az útja. Persze már nem a fővárosiba, mert tíz évvel ezelőtt, felesége halálát követően maga mögött hagyta Budapestet. A veszteség után magára maradt: egyik fia Argentínában, a másik Londonban él. Vértessy Sándor Hajdúszoboszlóra költözött, a szerelem hozta ide. A város őslakói közé "furakodott be" második feleségével, itt él hivalkodónak egyáltalán nem nevezhető házában. Dolgozószobájában összegyűjtött hanganyagok sorakoznak, archív felvételek, riportok, interjúk. Az élete. Ahogyan fogalmaz: "Sem a rádiózást, sem a televíziózást nem hagytam abba, anélkül ugyanis nem lehet élni." De hogyan is kezdődött?
{p}
- Rádióbemondó szerettem volna lenni - kezdi élettörténetét vendéglátónk. - Harminchat hónapot voltam katona, rengeteget hallgattam a rádiót. Jelentkeztem a felvételire, de a negyedik fordulóban kiestem. Azóta, ahogyan tavaly megjelent könyvem címe is jelzi, a rádiós pályafutásom "egy makacsság története". Ha bemondónak nem vagyok jó, gondoltam, akkor riporter leszek. Egy Szilágyi Erzsébetről szóló dokumentumjátékkal a hónom alatt 1954. szeptember 15-én bekopogtattam a Magyar Rádióba. Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor bemondták a nevemet a rádióban, az újságokban pedig nyomtatásban láthattam: Vértessy Sándor. Akkoriban egy könyvkiadónál voltam stíluslektor, de közben rendíthetetlenül dolgoztam a rádiónak. Egyszer a Krónika című hírműsornál valakit helyettesítenem kellett. Ekkor jegyeztem el magam a rádiózással. Keményen tanultam a szakmát. Mindig ember közeli anyagokat készítettem, mert éreztem, nekem az egyszerű emberekhez közöm van. A szerencsésekhez és az elbukottakhoz is. Amikor áthívtak a Magyar Televízióhoz, megalakult A tévé jelenti című szombati magazin. Ott hasonló riportműsorokat készítettem.
Hat "húzó név" jelentette a televíziózást akkoriban: Balogh Mária, Kovalik Károly, Megyery Károly, Molnár Margit, Vértessy Sándor, Vitray Tamás. Hetente csupán négy napon volt adás. Három nap négy óra, szombaton kicsivel hosszabb volt a műsoridő. Csak pár év kellett ahhoz, hogy már ne csak a hangját, hanem a képernyőnek köszönhetően az arcát is felismerjék.
- Bevallom, zavarban voltam, amikor először rám köszöntek az utcán. De amikor három perc múlva odaértem az autómhoz, már nagyon boldog voltam - idézi a régmúltat az egykori idők tévésztárja, akit tizenegy kollégájával, köztük Balogh Máriával, Vitray Tamással, Antal Imrével, Kudlik Júliával, Horváth Ádámmal, Sík Igorral, Czabarka Györggyel együtt nemrég a Magyar Televízió örökös tagjának választottak.
{p}
Hogy a politika mennyire próbálta befolyásolni a munkát? Vértessy azt feleli, hogy nagyon. Azt jól lehetett látni, hogy milyen óriási a nyomás "föntről". Minden apróság miatt azonnal csörgött a telefon valamelyik minisztériumból.
- Egyszer egy jegyzetem miatt két napra kitiltottak a Krónikából - idézi vissza. - Egyébként nem volt sok konfliktusom. Mindenki tisztában volt a mozgástérrel, a határokkal, és tudtuk, ha dolgozni szeretnénk, ezeket nem lehet áthágni. Igaz, volt időszak, amikor ez fel sem merült senkiben, mert a pártközpontból kijöttek meghallgatni egy-egy dokumentumműsort, mielőtt adásba  ment volna.
Vértessy Sándor minden rezdülése a szakmáról szólt. Amikor 1968-ban a Szabadság-hegyi tüdőszanatóriumban lábadozott, kitalálta "magának" a leveles kívánságműsort. Telefonosat már sugároztak, havonta egyszer, de hát kinek volt akkoriban telefonja? Fél év múlva kijött a kórházból, és elkezdődött a Petőfin a kívánságműsor.
A tévés legnagyobb ellensége az idő. Az idő múlásával Vértessynek is szembesülnie kellett azzal, hogy újabb és újabb hangok, arcok jelennek meg a rádióban, a tévében. Az új generációnak pedig egyre inkább nem jelent semmit a régiek neve.
- Hogy ma megismernek-e az utcán? - teszi föl magának a kérdést. - A magam formájúakra csak a hatvanon fölüliek emlékeznek. A fiatalok közül a legtöbben azt sem tudják, hová tegyenek bennünket. Eleinte bántott, hogy a kutya se ismer meg. Aztán kárpótlást kaptam az élettől: tanítok a debreceni Kölcsey Református Tanítóképző Főiskola média szakán. A fiatalok megint emlegetik a nevemet, és vannak ifjú barátaim is. Bedolgozom a Magyar Televízió regionális adásába is.
Vértessy szerint az újságíróknak egyetlen törvényt kell szem előtt tartaniuk: csak a valóságot lehet leírni vagy kimondani. Fájlalja, hogy ennek egyre kevésbé lehetünk szemtanúi. Nemcsak a kereskedelmi, de a közszolgálati rádióban és tévében is.
{p}
- Ma már mást jelent az újságírás, mint a mi időnkben. Akkor meg lehetett bukni a nézők, hallgatók előtt, ha valaki felkészületlen volt vagy valótlant állított. A Krónikánál volt egy kolléga, akit az elégedetlen hallgatói levelek miatt rúgtak ki. Ma ilyesmi elképzelhetetlen.
Búcsúzóul azt a kérdést tettem föl, hogy van-e olyan terület a televízióban vagy a rádióban, ahol ma is szívesen dolgozna. A Petőfin, a reggeli adásokban, illetve a Kossuth dokumentumműsoraiban ma is szívesen közreműködne. A debreceni regionális tévében néha-néha még ma is fölbukkan. Most szedi össze következő könyvéhez a máig érvényes, érdekes riportjait és interjúit.
Egyébként jól van. Belakta Hajdúszoboszlót.
- Ha a szomszédasszony pogácsát vagy más finomságot süt, mindig áthoz egy tállal - meséli. - Jólesik, ha az egyik ember figyel a másikra.