Hajótörött Bereg közepén

Az ember nyugdíjasként már nem szívesen költözik. Különösen nem Pestről vidékre, annak is a legmeszszibb sarkába, Beregbe. Távol minden falutól, egy rozoga bódéba. Ahol aztán a csaknem kész házával együtt azt is elviszi az árvíz. Pedig van ilyen ember.

Hazai életBalogh Géza2005. 03. 18. péntek2005. 03. 18.
Hajótörött Bereg közepén

S marad, kapaszkodik abba a földbe minden erejével. Mint Maksa József Tiszaszalkán. Illetve a határában, vagy öt kilométerre onnan, a falu vámosatyai oldalán. Egy tündéri kis sziget arrafelé az övé. A Csaronda egyik mellékága keríti, az Isten is arra teremtette, hogy tanyát verjen ott az ember.
De nem vert.
Míg Maksa József magához nem ölelte. A rendszerváltás után megvette, majd rátett egy öreg katonai konténert, s kilencvenötben beleköltözött. És hamarosan házépítésbe fogott. A négy hektáros szigetet kőrisfák, kökény- meg galagonyabokrok övezik, és a hollók olyan gondtalanul sétálnak a közepén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Maksa József ötven évig ábrándozott róla. Úgy tíz-tizenkét éves lehetett, mikor felfedezte. Pár száz méterre innen, egy tanyán gyermekeskedett, ahol uradalmi gépész volt az apja, s egyszer áttévedt az országút északi oldalára. Valami furcsa madarat kergetett tán, amikor meglátta a lankát.
Rögtön beleszeretett.
És a szerelem tart ma is. Pedig sok minden megváltozott azóta. A házat elvitte az árvíz, Maksa Józsefnek levágták az egyik lábát. Fél lábbal pedig nehezebb az élet. De azért a négy hektár szépen rendben van tartva.
Szabályos kis tanya az övé. Tengerigóré, pince, a kertben szarvaskerep - csak a ház nem szokványos. Az ő háza egy kék, a nyári konyhája meg egy zöld lakókonténer. Ez utóbbi volt sokáig a lakása, mígnem kétezer előtt hozzálátott álmai otthonának a felépítéséhez. Majdnem el is készült vele, mikor 2001-ben jött az árvíz. Kiöntött a Tisza, elborította a fél Bereget. Neki is menekülnie kellett. Rengeteg ház ment akkor tönkre, az övé is víz alá került.
- Bent voltam a faluban, mikor jöttek a horgászok, hogy a távoli Laposhadon látták úszni a házamat.
Maksa József szomorúan legyint, és megveregeti a kutyája hátát, hogy megnyugodhat, nem ellenség a vendég.
{p}
Néró, a hatalmas tarka eb el is hallgat hamarosan, de azért a szemét nem veszi le rólunk. "Láttam én már karón varjút" - gondolhatja, s félig lehunyt pillái alól lankadatlanul figyel.
- Az árvíz óta folytonos harc az én életem - nyomja el ma már a sokadik cigarettacsikkjét Maksa József, majd kinyitja az irodáját, egy öreg diplomatatáskát. Kivesz belőle egy karcsú dossziét, abból pedig a műszaki tervet. A megsemmisült háza tervét. - Rendben volt ezzel minden. Természetesen engedéllyel épült, csak még nem volt kész, így a lakhatási engedélyt sem adták még ki rá, amikor jött a víz. És nem volt biztosítva... Úgyhogy, uraim, én aztán igazi hajótörött lettem. Hajótörött Bereg közepén.
Egészen a legutóbbi időkig abban az ócska, katonai konténerben húzta meg magát, amelyben a remeteéletét kezdte. De aztán rámosolygott a szerencse. Ezer címre küldött levelére talán a legfontosabb helyről érkezett válasz. A Szabolcs Megyei Közgyűlés elnökétől, illetve a katasztrófavédelmi bizottság megyei titkárától. Ha már házat nem is, de megkapott legalább egy lakókonténert, amiért annyit, de annyit harcolt.
Bennünket is itt kínál hellyel. Egy szék, egy heverő, egy tévé meg egy kibelezett tévén tartott, Dnyepropetrovszk típusú gáztűzhely a berendezés. Azon főzi az ebédjét. Mert elvált emberként húsz éve megtanult főzni. Mindennap összeüt valamit. Vagy minden második nap... - de az ebédnek melegnek kell lennie!
Nehéz, hogyne lenne nehéz egyedül itt kint, az isten háta mögött, ám ő egy percig sem bánja, hogy eljött Pestről. Pedig remek állást tudhatott magáénak: garázsmester volt a Csepel Fémművekben. És volt kényelmes háza kerttel, udvarral. Hazavágyott azonban mindig. Utóbb már csak ez éltette.
- Ma is ez éltet... Ez a tájék - mutat körbe, miután tolószékében az udvarra gurigázott. - Ülök kint a székben, és sehol semmi, csak a szél meg a csillagok. Nahát, azokat nem láttam én Pesten! A csillagokat. Utóbb, hogy levágták a lábam, voltam bent, az öregotthonban is, de nem bírtam az ottani étket, nyüzsgést. Szóltam a sógoromnak, hogy hozzon haza. Itt is van már víz, villany, és hamarosan a mankómmal is megbarátkozom. Ebben egészen biztos vagyok. Csak újabb árvíz ne jöjjön. Mert akkor kezdhetek mindent elölről.

Ezek is érdekelhetnek