A hátizsákosok búcsúja a szentatyától

Titkon sokan remélték ugyan, hogy a máris szentként tisztelt egyházfőt hazája földjébe temetik, ám kiderült, a pápa nem rendelkezett temetésének helyéről. Mint ahogy arról sem tett említést a végrendeletében, hogy ki az a bíboros, akinek a nevét kinevezésekor nem árulta el. Így a főpap személye örökre titokban marad.
A II. János Pál pápa utódját megválasztó konklávé ugyan csak április 18-án ül össze, ám a nyilvánosságtól máris elzárkóztak. A lapok azonban találgatnak. Legnagyobb esélyt olasz vagy dél-amerikai főpapoknak adnak, de nem zárható ki, hogy más európai bíboros kerül Szent Péter székébe. Akárki lesz is azonban az utód, nem lesz könnyű akkora teljesítményt fölmutatnia, mint amekkora az elődjéé volt.

Róma, Szent Péter tér
Április nyolcadika, hajnali hat óra, II. János Pál pápa temetésének napja. Róma felett pirkad, éled a Szent Péter tér környéke. A hálózsákból álmos arc mered rám, fiatal lány, egy ideig talán nem is lát, csak néz. Aztán elmosolyodik. Lassan fordítja a fejét a párja felé, akinek csak a feje búbja látszik ki a zsákból. Nem zavarja meg, alszik még.
Az utcákon egész éjjel jövés-menés, érkező csoportok keresnek helyet maguknak, hangos szó nemigen hallatszik, esetleg, ha rálépnek valakire.
Akármerre nézek, a járdákon, az úttesten hálózsákok szorosan egymás mellett, nagy összevisszaságban. Alattuk legfeljebb újságpapír vagy karton. Aki már habszivacsra tudott megágyazni magának, az úrnak számít.
Legtöbbjük fiatal, sokuk apáca, szerzetes számos rendből. II. János Pál temetésére érkeztek a világ minden tájáról. Szálláshoz már napok óta nem lehetett jutni, maradt hát az aszfalt.S az ég kegyes a zarándokokhoz, a levegő langyos, száraz - nem úgy, mint nem sokkal a temetés után.Most azonban még van néhány óra a szertartás kezdetéig.
Itt-ott gitárszó ébreszti a zarándokokat, legtöbbjük lengyel dal, gondolom, egyházi énekek. Máshol rózsafüzért morzsolnak az apácák. Sokan egész éjszaka virrasztottak, aztán, aki nem bírta, eldőlt, aludt.
{p}
Óvatosan lépegetek a hálózsákok között, kezem a falnak támasztva egyensúlyozok, nehogy rálépjek valakire. Vizet keresek, legalább mosakodni tudjak, borotválkozásról persze szó sem lehet. Nem baj, ez egy ilyen nap.
A falakra zászlók erősítve, spanyol, mexikói például, ám a legtöbb fehér-piros. A lengyelek színei.- Nemcsak a pápától búcsúzunk, hanem Rómától is - kínál az elemózsiájából egy szakállas fiú. Még szerdán indult, második éjszaka nem alszik rendesen, de megéri, bizonygatja.
A csoportban kisfiú kornyadozik, kabátkájára papír tűzve, rajta a neve s egy telefonszám. Ha netalán el találna veszni.
A lengyelekkel már az előző nap is találkoztam az autópályán, buszaik néha sorokban foglalták el a külső sávot. Legtöbbjének a hátsó szélvédőjén a pápa képe gyászszalaggal átkötve, a lengyel színekkel és a sárgával, ami a Vatikánt jelképezi.
A buszokat külső parkolókban állították le, személygépkocsival azonban a hírek ellenére akadálytalanul lehetett közlekedni. A római zsúfoltság csak a szokásos, az autóáradat hömpölyög, ki merre lát és tud, sávok csak elvétve, a gépkocsik között robogók szlalomoznak.
A temetésre csak a városszerte kiragasztott plakátok utalnak, rajta a pápa arcképe, rajta a szöveg: "Róma siratja és búcsúzik II. János Páltól." És még valami. "Grazie!" (Köszönjük!)Az első hátizsákos fiatallal a Tevere partján találkozom, a Szent Péter tér környékén pedig már mozdulni sem lehet.
Elsőként a sajtófotósokat engedik be a térre, pontosabban a teret körülvevő, félkaréjt alkotó falak tetejére. A társaság korántsem olyan szelíd, mint a zarándokok, egyikük derekasan a falhoz is taszít. Nem csak engem, többeket is. Parázs vita kerekedik, ám csitul is gyorsan. Elégtételre nincs idő, aki késik a képpel, annak kevesebb az esélye, hogy az övét vegyék át lapok.
A zarándokoknak azonban egyelőre még várniuk kell, előbb a papok mehetnek a pódium felé, majd Róma több ezer tisztviselője.
Előttem kisebb sötét bőrű csoport lila és sárga ruhában, színpompás sállal, fejükön óriási masni. Aki nem akarja, az is észreveszi őket. Nigériából érkeztek, négy nő és egy férfi. Egyikük mellén sárga szalagon érdemrend.- A pápától kaptam - büszkélkedik, a többiek bólogatnak.
Tőlem egy tévéstársasághoz fordulnak, egymás után interjúvolják őket, ám ez láthatóan nincs ellenükre.
{p}
A térre nyolc óra felé kezdik beengedni a tömeget. A rendezők a helyzet magaslatán vannak; igaz, lehet gyakorlatuk a zarándokok irányításában. S vannak is elegen, a rendőrök és csendőrök mellett katonák, polgárőrök, önkéntesek minden mennyiségben. És persze az elmaradhatatlan svájci gárdisták, akiknek ruházatát - buggyos vállú lila-sárga-vörös csíkos kabát, ugyanilyen színű nadrág, fekete sisak, rajta vörös kakastaréj - még Michelangelo tervezte.
Mellettem vágott szemű fiatalok, kínaiaknak nézem őket, ám kiderül, Vietnamból érkeztek már évekkel ezelőtt, teológiát tanulnak.- Nyáron megyünk vissza - magyarázza egyikük. - Nehéz lesz, de reméljük, ő erőt fog adni - mutatja a pápa képét.
A cserkészek ásványvizet és szertartáskönyvet osztogatnak, szép kivitelű, címlapján Krisztus levétele a keresztről, benne bibliai jelenetek. Az utolsó oldalán látom, középkori magyar imakönyv a vatikáni könyvtárból. Legalább ennyi magyar vonatkozása legyen a temetésnek, ha már magyar zászlót nem látok. Pedig amúgy zászlókavalkád mindenfelé. Legtöbbje lengyel, de látok horvátot, szlovákot, svájcit, amerikait, koreait, argentint és még százfélét. Legérdekesebb talán az, amelyik fehér alapjáról négy szerecsen figyel. Szardínia jelképe.
Fülöp-szigeteki csoport keveredik mellém.
- Mi vagyunk az egyetlen ország Ázsiában, ahol többségben vannak a keresztények - adja tudtomra egy idősebb nő. - Manilában ötmillió fiatal jött el, amikor 1995-ben nálunk járt a pápa.
Egy órával a szertartás kezdete előtt már tömve a tér, azt mondják, három-négyszázezer ember fér el rajta. A kivetítőn látom, a térre vezető Conciliazione út is megtelt. S a városban legalább ötven kivetítőn lehet még nyomon követni az eseményeket.
- Santo subito! - skandálja egy csoport, követelve az azonnali szentté avatást.
Tapsvihar a válasz.
{p}
Aztán elhalkulnak, a tömeg pedig még mindig türelmesen várakozik, bár itt-ott már hangoskodás is hallatszik. Hiába, a kimerültség. Mások megágyaznak maguknak - értsd: leterítik a hálózsákjukat, fejük alá meg a hátizsák kerül - és alszanak.
A spanyolok azonban elunják a tétlenséget, igyekszenek hát karneváli hangulatot teremteni.
- Vivat papa! - üvölt egy spanyol zászlóba tekert fiú egy másik nyakában. - Vivat papa! - válaszolja rá a körülötte lévő tömeg, s tapsol ütemesen.
Nem maradnak adósok a lengyelek sem.
- Polska! - skandálják.
Közben telik a pódium is, az egyházi méltóságokkal szemben a világ vezetői.
Pontosan tíz órakor a hangszórókból énekkar hangja csendül. A tömeg elcsendesedik, a Szent Péter-bazilika kapujában méltóságteljes léptekkel megjelenik Piero Marini szertartásmester. Mögötte tizenkét fekete ruhás férfi, vállukon cédrusfa koporsó.
Megkezdődik a szertartás.

Máris szent
Santo Subito, olvashatta a Szent Péter térre figyelő világ a lepedőnyi transzparenst, amelyen az elhunyt II. János Pál pápa azonnali szentté avatását követelték. Annak nincs akadálya, hogy a hívek serege szentként tiszteljen valakit, ám hogy az egyház hivatalosan is azzá avasson, ahhoz aprólékos eljárás szükségeltetik, amelyet ráadásul legkorábban az illető halála után öt évvel lehet elkezdeni - ha csak az egyház nem tesz kivételt, mint ahogy az például Kalkuttai Teréz esetében történt.
Mindenekelőtt valamelyik egyházmegyének el kell indítania a boldoggá avatási pert, amelynek a második lépcsőjeként léphet valaki az egyház szentjeinek a sorába. II. János Pál esetében két kezdeményező egyházmegye is szóba jöhet: az egyik a krakkói, a másik a római.
Az eljárás során megvizsgálják a szóban forgó személy életét. Szükséges a szentté avatáshoz legalább egy csoda is, amely az elhunyt személyéhez köthető.