Arnold nem marad a furgon platóján

Megdöbbentő - egyre csak ezt hajtogatom magamban. Elég sok rettenetes élményben volt már részem vidéki riportjaim során, soha nem felejtem el például a csirkékkel egy szobában tengődő öregasszonyt a harkakötönyi tanyavilágban. Úgy gondoltam, nagy meglepetés már nem érhet. Rosszul gondoltam.
Tiringer Istvánék Kecskemét környéki tanyája lehangoló képet mutat. A hajdani épület romokban áll, a tűz martaléka lett: valaki bosszúból felgyújtotta a házukat. Hogy mégis legyen tető a fejük fölött, az udvaron összetákoltak egy fóliasátrat. Kívülről tágasnak látszik, erősködnek, hogy még konyha is van benne. Aztán betessékelnek, és tényleg van konyha - már amennyiben annak mondható. Meglátok egy teherautót a hajlék közepén. Nem akarok hinni a szememnek! Meséli a család, hogy először ebben húzódtak meg. Ha hideg volt, magukra csukták a furgon ajtaját. Aztán köré épült a sátor, bútorokkal be is rendezték. Kályhát állítottak be, télen szükség volt rá.
A teherautó platóján egy régi szekrénysor darabja. És egy ágy, rajta ruhák, kupacban. Arnold, a nagyobb fiú birodalma lenne, csakhogy nem marad meg benne. Nem tűri a bezártságot. És persze sok minden mást nem visel el, mivelhogy autista. Huszonegy évesen autistának lenni Magyarországon cseppet sem könnyű. Mondjuk ki: megalázó. Nincs hely számára. Felnőttként - de önállóság híján - sehol nem fogadják be. Tiringerék, rengeteg megaláztatással a hátuk mögött, jól tudják ezt. Ahogy fiuk betöltötte a tizennyolcat, kikerült az iskola védelméből. S hogy ott milyen volt, arról is hosszú oldalakat írhatnánk. Munkahelyről szó sem lehet, nappali foglalkoztató nincs, elmeszociális intézetbe meg mégsem akarnák bedugni. Így hát marad a szülői ház, az apai gyámság. Noha Arnold a "jó autisták" közé tartozik, ennek ellenére egy percig nem hagyható felügyelet nélkül. Tíz kilométerre a várostól, erdőn túli tanyáról kenyérért, élelemért elindulni is kész kaland, munkát vállalni pedig nem is tudna egyikük sem, mert akkor ki vigyázna a nagyfiúra.
{p}
- Nem kórházba? - kérdezi elfúló hangon Arnold. Megnyugtatom, hogy nem viszem sehova. Édesapja a félelem okát meséli. Egyszer kizökkentették megszokott környezetéből: befogadták volna egy napközibe, csakhogy a változás miatt dührohamot kapott a fiú. Az ápolók lefogták, mentővel vitették kórházba, ahol nyugtatókat nyomtak belé.
- Ana, kaptam szurit! - idézi viszsza a történteket Arnold.
Hevesen magához szorítja édesanyját, puszilgatja.
Megható pillanatok. Bizonyítékul szolgálhatnak arra, milyen mély érzelmeik vannak az autistáknak. Kevesen tudnak bánni velük. Aki nyugtató injekcióval próbálja őket jobb belátásra bírni, annak esélye sincs rá, hogy valaha is bizalmukba fogadják. Nekünk sem megy könnyen, noha már egy órája vagyunk a tanyán. Szerencsére Arnold egyre oldottabb lesz. Kezd nyoma veszni a kezdeti bizalmatlanságnak. Két látványos "lovasügetés" után hozzám is odaszalad, azt szeretné, ha táborba vinném. A kórházat az előbb már tisztáztuk, most kellemesebb utazásra indulna. Tavaly autistákkal táborozott, az emlékek elevenen élhetnek benne, mert egyre csak azt hajtja, milyen jó lenne megint nyaralni.
- Tehen, túk, kacsa - sorolja a fiú.
Mit mondhatnék erre? Lesznek azok is, persze.
Tiringerék valaha jobb körülmények közt éltek. Kecskeméten dolgoztak, a családfő kárpitosként elég jól keresett. Aztán megfagyott körülötte a levegő: elfogytak a megrendelések. És rájuk szakadt egy tragédia: 1994. május 25-én elvesztették tízéves kislányukat. Az iskolai sportnapon belefulladt a kecskeméti szabadidőpark víztározójába. Attól kezdve keserű az életük. Az asszony depresszióba esett.
- El akarták venni tőlünk Danikát, kisebbik, egészséges fiunkat, mikor megtudta a gyámhatóság, milyen körülmények közt élünk. Inkább beköltöztem anyósomékhoz a városba, amíg fel nem épül a házunk a tanyán, ott húzzuk meg magunkat - meséli Icu.
{p}
Elgondolkodtató, hogy az egészséges gyerek védelmére kel a gyámhatóság, elszakítanák szüleitől, a fogyatékos sorsa meg egyáltalán nem érdekli, nyugodtan maradhat nyomorban. Kétségtelen: ennek a családnak segítő kezet kell nyújtani, másként képtelenek boldogulni. Hiába élnek tisztességesen - nem alkohol húzta őket a szakadékba! -, ápolási díjból, szociális segélyből, családi pótlékból hatvan-hetvenezer forint jön össze havonta. Ennyiből csak a legszükségesebbre telik. Dani álmát nem tudják teljesíteni: szeretne egy számítógépet, de erre nekik soha nem lesz pénzük.
A kecskeméti autisták egyesülete most az építkezésben segít. Ahhoz, hogy minden szabályszerű legyen, először is tervrajzra van szükség. Aztán építőanyag kell, talán sikerül valahonnan bontott téglát, cserepet szerezniük. A gyerekek örülnének egy ócska biciklinek, az apuka meg egy rozoga Trabantnak, hogy vége legyen a dűlőutakon való gyaloglásnak. De csak akkor lesz újra együtt a négytagú család, ha felépül a szerény hajlék. Ahonnan nem viheti majd el a gyámhatóság a kisebb fiút. S ahol az autista legény is emberibb életet élhet.

Életház kellene
Az Autista Gyermekekért Egyesület Kecskeméten évek óta szorgalmazza a felnőtt korba lépő autisták ellátásának megoldását, melynek országos szinten sincsenek meg az intézményi feltételei. Elkészítették az "életház" tervrajzait, csakhogy pénz hiányában odázódik az építkezés. Az iskolás korú gyerekek fejlesztése még csak-csak megoldott a városban - az ottani körülményekről most ne beszéljünk -, de a 18. évüket betöltő fiatalok esetében bentalvásos intézmény vagy nappali foglalkoztató nincs. Az egyesület folyamatosan tárgyal a kecskeméti és a megyei önkormányzattal, de tisztában vannak vele, hogy jobbára csak a szülőkre és a tagjaikra számíthatnak.