Kaptártörő kapcabetyár

Legalább akkora gond az is, hogy a tettesről fogalma sincs senkinek. Még azt sem igen tudják, hogy ember volt-e vagy állat. S ha állat, milyen állat!? Az egész szakma értetlenül áll a szatmári rejtély előtt.
Héder József is, aki egészen kicsi korában, vagy ötven éve, még Urában, az apjától leste el a hivatás fortélyait. Fél élete azóta is a "dongók" körül zajlik, őt már aligha érik meglepetések a kaptárok környékén. Legalábbis azt hitte egészen március 15-éig.
- Előző nap, március 14-én délután fél négykor még rendben volt minden - mondja nekikeseredve, miközben faluszéli gyümölcsösében a sarat tapossuk. - Aztán másnap délelőtt tízkor beütött a ménkű. Pontosabban mondva, hogy mikor ütött be, azt nem tudom, mert tízkor én már csak az összerágott, összekarmolt kaptárokat láttam. Az első gondolatom az volt, hogy ezt csak egy bitang ember tehette. De közelebbről szemügyre véve azt kellett mondanom, hogy a tettes inkább valami állat. Mert azt még el is tudom gondolni, hogy akadhat olyan ember, aki nekiáll kaptárokat borogatni. De hogy össze is harapdálja...!? S nem is négyet-ötöt, hanem harminckettőt egyetlen éjszaka? Hát ilyen elmeháborodottat aligha hord hátán a föld.
Két hektár almás, ezerhatszáz öl meggyes - ez a Héder-gyümölcsös, közvetlenül a falu alatt, a szélső házaktól kétszáz méterre. A gyümölcsös végében akácfasor, ott teleltek ki a méhek. A kaptárokat már messziről látni, de az avatatlan szem nem vesz észre semmi gyanúsat. Legfeljebb azt, hogy a kaptárokat fedő fekete fóliadarabok a földön, meg néhány kaptár furcsa módra csálén áll a sorban. De aztán mikor a kaptársor mögé kerülünk! A kaptárok hátulsó éldeszkái módszeresen végigrágva, egyikükön-másikukon sáros, féltenyérnyi mancs helye, vagy talán orrnyomok. Mintha medvék garázdálkodtak volna a kertben.
{p}
- Félig dühösen, félig komolyan én is ezzel a hírrel állítottam be a polgármesteri hivatalba - mondja Héder József. - Készítsétek fel a falut, mert jönnek a medvék!
A "medvetámadásnak" persze gyorsan híre ment a községben, jöttek a vadászok, a méhésztársak, a puszta kíváncsiskodók. És mindenki nekiállt a fejét vakarni. Mert ember ilyet Szatmárban még nem látott. Volt, aki tényleg medvére gyanakodott, de leintették, mert hát Szatmárban medve...!? A méhészek borzra gondoltak, ám rájuk meg a vadászok legyintettek, mondván, a borz téli álmot alszik. Kutyák lehettek, állították a vadászok, ezen meg a méhészek kacagtak. Mert a kutya, ellentétben a macskával, fél a dongótól, nem ment el az esze magára szabadítani harminckét méhcsaládot. Bizonyíték híján azonban a vadászok is bolondok lettek volna elismerni a vadkárt, hiszen ha nincs biztosításuk, akkor nekik kellene azt megtéríteni.
Hát, ha se nem kutya, se nem ember, se nem borz, akkor legyen harkály, tanácsolták mások, mert a hideg téli napokon a harkály meg a fakopáncs valóban tetemes károkozásokra képes. Héderék a rendőröket is megkérdezték persze, de azok széttárták sajnálkozva a kezüket: lopás nem történt, a harkállyal pedig ők mit kezdjenek.
Még a legbiztatóbb nyomra a helyi kutyasétáltatók hívták fel a figyelmet, akik a határban láttak valami furcsa jószágot, olyan volt, mint egy kutya, de egészen biztosan nem az volt.
Akkor hát mit láthattak a győrtelki kutyasétáltatók? Bizonyos szakmai körökben a mosómedve meg az aranysakál neve is felmerült, melyek hazai felbukkanásáról már régebb óta beszélnek. Plavecz János, a megye fővadásza szerint viszont jóval közönségesebb tettese is lehet a kaptárborogatásnak. Mondjuk egy-két disznó. Igaz, a tények pontos ismerete nélkül felelőtlenség volna rájuk fogni a méhpusztítást, de a jelekből ítélve erősen gyanúsak. A vaddisznók is, bár azokból kevés van a térségben. Sokkal valószínűbb a házi sertés, egy-két, a faluból elkószált süldő, akik megkívánták a mézet, a lépet.
Ésszerű következtetés, ám a győrtelkiek erre azt felelik, ők nem láttak a földön semmi disznónyomot. Úgyhogy maradt a rejtély. Lehet, hogy sosem oldódik meg.