Közbecsület

Bementek egy nyitott kapun, köszöntek vagy tízszer, aztán egyszer csak azt hallották: "Tigris, eredj!" - és egy rémületes méretű kutya tűnt fel a kennelből. Szerencséjük volt, közel álltak a kocsival a bejárathoz, maradt idejük, hogy be tudjanak ugrani. Később rendőri kísérettel mentek vissza a házhoz, ahol nyilvánvalóan megbuherálták az árammérőt: az esztergagépeket és egy kisebb hűtőházat működtető tulajdonos a legóvatosabb becslésük szerint is milliókat vett ki évente a szolgáltató kasszájából.
Mondhatjuk más szóval is: lopott.
Az utóbbi években-hónapokban alaposan "bekeményítettek" a közszolgáltatók. A "nehezebb körzetekben" biztonsági őr kíséri a gázszámlást, egy elektromos vezeték kikötéshez néha a rendőrség ad védelmet, a pesti metró bejáratánál mázsás őrző-védő legényekkel támogatott ellenőri kordon nézi, van-e jegye annak, aki az alagútba indul.
Baj ez, vagy sem?
Mielőtt válaszolnánk, ízlelgessük a szót: közszolgáltatás. Tehát "köz" és "szolgáltatás". Az utóbbi mögé nyilván valamiféle intézményt, hivatalt, vállalatot kell elképzelnünk, amely szolgáltat nekünk, a köznek. A tágabban értelmezett közszolgáltatások skálája meglehetősen széles: hogy alulról kezdjük, valahol a csatornarendszer működtetésénél meg a szemétszállításnál kezdődik, és "fent" talán az alkotmányos demokrácia egyes elemeinél, például az emberi jogok bíróságnál behajtható passzusainál ér véget. Van, amit alanyi jogon - persze adónkból finanszírozva - kapunk az államtól, másért fizetnünk kell.
Napjainkban a legalapvetőbb napi szükségleteket biztosító közszolgáltatások - víz, villany, gáz, közlekedés - az utóbbi kategóriába tartoznak. A szolgáltatás díja, ára évről évre emelkedik, sokaknak egyre nehezebb - ha egyáltalán képesek rá - előteremteni a rá valót.
{p}
Bár sokat lehetne mélázni azon, mi, miért is történt, tény: a volt nagy állami közszolgáltató mamutcégek egy részét úgy tíz éve eladták, másik részük maradt az államé - például a BKV vagy a MÁV -, s folyamatos tulajdonosi segítségre szorul. Ez a helyzet napjainkban mindannyiunk zsebét keményen apasztja, s bár átkozhatjuk a garantált haszonnal a magyar áramszolgáltatásba belépett nemzetközi óriásvállalatot, ha nem akarjuk, hogy lakásunkban sötét legyen, akkor havonta fizetnünk kell.
De hogy mennyit, az azon is múlik, hányan lopják az áramot. Vagy hogy a rendre súlyos adómilliárdokkal megsegített pesti közlekedési cég járatain hányan bliccelnek. Mert azt senki sem hiheti, hogy aki magyaros virtussal "megpatkolja" a villanyórát, vagy nem vesz jegyet a buszra, megkerüli az adót, az nem árt a tisztességes fizetőknek. De igen: árt.
Az 1848-as márciusi forradalom egyik legfontosabb célja a közteherviselés bevezetése volt. Az erről hozott törvény gyönyörű kifejezése szerint az összes magyar polgár fizetési kötelezettsége a "nemzeti közbecsület védpajzsa". Mi ezzel a közbecsülettel mostanában híján vagyunk. Ellenséget látunk a gázszámlásban, az áramszolgáltatóban, a benzinkutasban, metróellenőrben. Pedig ezek az emberek is a köz részei - bár ők a képzeletbeli pult egyik, mi a másik felén állunk. Mi valamihez hozzá szeretnénk jutni, ők pedig kérik annak az árát. Csakúgy, mint egy boltban. Vagy írhatnánk azt is, mint egy piacgazdaságban. S a boltban mindenkinek fizetnie kell.
Legalábbis ezt diktálja a közbecsület.