Lánycsók édesítette lét

A szerb-horvát háború idején tízezrek menekültek Magyarországra a Drávaszögből. Többségük hazatért, de volt, aki maradt. Miért? - tettük fel a kérdést.

Hazai életKemény Krisztina2005. 04. 08. péntek2005. 04. 08.
Lánycsók édesítette lét

- Én az akkori jugoszláv hadseregből szöktem meg - mondja csaknem tökéletes magyarsággal a harminchárom éves Luka. - Nem akartam gyilkolni, sem meghalni. Akkor már fél éve semmit nem tudtam a családomról, édesanyámról és bátyámról. Telefonálni lehetetlen volt, a leveleim visszajöttek. Csak remélhettem, hogy még élnek. Magyarországon, a határhoz közel, Baranyában telepedtem le, hogy amint lehet, visszatérjek otthonomba.
A Nagy családot is szétszakította egy időre a háború. Nagy Lászlóné, Erzsi néni, a hatvanegy éves asszony fátyolos tekintettel mesél: - Amikor láttuk, hogy komolyra fordul a helyzet, a gyerekeket átküldtük a magyarországi rokonokhoz, Lánycsókra. Az volt az utolsó Eszék-Mohács járat, amelyik még átmehetett a határon. Senki ne tudja meg, mit éreztem akkor.
{p}
- Tizennégy évesen azt hittem, csak pár hetes kirándulás lesz - mondja fia, István, aztán az édesapa, Laci bácsi veszi át a szót. - Mi csak hetekkel később jöttünk, amikor Szentlászlót, a falunkat már napok óta bombázták. Gyorsan kellett dönteni. Jött a rendőr, hogy itt vannak a buszok, azonnal szálljunk fel. Nem volt idő csomagolni. Aki épp a jószágokat etette, az csak úgy, gumicsizmában ugrott fel. Másnap kiderült, a közeli Eszéken sem maradhatunk, áthoznak bennünket Magyarországra. Ott kellett hagynunk a házat, a lovacskát. Amikor átléptük a határt, tudtam, nem lesz visszaút. Soha.
Az átélt borzalmak ellenére ma szerény otthonaikban nem fáradt, megkeseredett, hanem erőtől sugárzó, elégedett embereket találtam. Olyanokat, akiknek volt hitük, kitartásuk, hogy újrakezdjék és újra felépítsék életüket.
- Rokonoknál húztuk meg magunkat - mondja Laci bácsi. - Bár nagy szeretettel fogadtak, saját lábunkra akartunk állni. Albérletbe költözünk, később megvettük a házat. Rengeteget dolgoztunk. Először szüretelni mentünk. Másfél hónapig jártunk mind a négyen. István volt a legkisebb, mindenki csodálkozott, hogy bírja a gyerek, főleg amilyen hideg akkor volt. Aztán egy magángazdaságnál kaptunk munkát. Uborkát termesztettünk, káposztát válogattunk, mikor mire volt szükség. Végül a nagyobbik fiam, Lajos bekerült villamos technikusként a mohácsi selyemgyárba, a kisebbiket meg beírattam autószerelőnek.
- Délelőtt iskolában voltam, délután gyakornokként dolgoztam egy helyi autószalonban, este jött a tanulás, hétvégén meg a munka a gazdaságban - emlékszik vissza István.
- Nekem a foci segített - mondja a horvát nemzetiségű Luka, aki azelőtt egy szót sem beszélt a nyelvünkön. - Mindig sportoltam, az első dolgom itt is az volt, hogy keressek egy csapatot. Szép lassan megtanultam magyarul, ismerősöket, barátokat szereztem. Két évig munka nélkül éltem, aztán a foci révén jó állást kaptam egy asztalosüzemben. Tulajdonképpen mindent a focinak köszönhetek. A munkát, a letelepedési engedélyt, az otthonomat. És azt is, hogy befogadtak.
A háborúban minden elveszett. Akinek volt lelkiereje hazalátogatni, csak a lerombolt családi ház csupasz falait találta egykori otthonuk helyén.
{p}
- Még egy fotó sem maradt a gyerekkoromból - mondja István. Maradtak viszont migrénes fejgörcsök a süvítő gránátoktól, robbanásoktól hangos rémálmok, melyeket az idő talán némileg enyhít.
Luka vesztesége mellett eltörpülnek az anyagi javak. Ő az édesanyját veszítette el.
- A háborút még túlélte szegény, aztán beleroppant az átélt borzalmakba. Amint lehetett, áthozattam magamhoz, de már késő volt. Az idegei nem tudták feldolgozni a család szétszakadását, fiai távollétét és a rettegésben töltött éveket.
- Rengeteg segítséget kaptunk - mondja Laci bácsi. - Az önkormányzat mindig támogatott bennünket, ahogyan csak tudott. Ennél többet nem is várhattunk volna, még a házvásárlásban is segítettek. És hát az emberek! Máig nem tudom, ki adta azt a vödör zsírt. Az első húsvétkor meg kopogtatott egy ember. Szegény volt, a szomszédban lakott. Fél sonkát hozott... Úgy röstelltem magam!
 Erzsi nénit névnapján a falu asszonyai lepték meg, kistafírungozták a konyháját. - Csak jöttek sorban, evőeszközt, tálcákat, tányérokat hoztak. Mint egy lakodalomban. Meg se tudtam szólalni.
Befogadták, segítették őket az emberek, soha nem éreztek megbélyegzést, kirekesztést, gyűlöletet. Ezért is döntöttek úgy, maradnak. A Nagy család fiai megnősültek, Lajos megkapta a szülők házát, ma már két gyermeket nevel. István felnőtt, megnősült, júniusra várják az első babát. A szülők vettek egy másik házat a megkedvelt faluban, Lánycsókon. Van fél hold földjük, egy göbéjük és malacaik.
Luka benzinkútnál dolgozik, a határállomáson. Élettársával, két és fél éves kislányával Mohácson él.
A fiatalok már nem bánják, hogy így alakult. Laci bácsi is jól érzi magát, büszke arra, hogy a semmiből újraépítette életét, de a kérdésen azért elgondolkodik. - Hogy mi lenne most, ha nincs az a mocskos háború? Hm... A nagyobbik fiam diplomás mérnök volna, az eszéki gázművek első embere lehetne. A kisebbik rendőrtiszt lenne. Kaptak volna lakást, mi maradtunk volna a szép családi házunkban. Én továbbfejlesztettem volna a gazdaságom, abban tevékenykednék, most már nyugdíjasként. És... volna egy lovacskám.

Ezek is érdekelhetnek