Magányosan hánykódva

Éppen huszonöt éve, hogy szívrepesve néztük a fekete-fehér tévén, amint fellövik az űrbe a Szojuz-36 legénységét. Akkoriban ünnepelt hősnek számított a nemzet Farkas Bercije. A rendszerváltáskor aztán megpróbálták "leselejtezni", sőt még azt is kétségbe vonták, hogy valóban az űrben járt. Ma újra a fellegekben érzi magát - főleg, ha repülhet...
- Nem azért jártam meg a világűrt, hogy hőssé avassanak. Gagarin óta minden nemzet büszke a maga űrhajósára. Hogy nálunk a politikusok ezt máshogy gondolták, arról már nem én tehetek - tárja szét kezét Farkas Bertalan, akivel légitársasága budapesti irodájában találkozunk. Hogy beszélgetésünk kissé döcögősen indul, arról csak a maroktelefonok tehetnek. Előfordul, hogy egyszerre kettő is rázendít a dallamára, s riportalanyom energikusan intézkedik. Ha jól hallom, épp a moszkvai útját szervezi, az ottani Gagarin-ünnepségre készül.
- Csillagváros. Mi jut eszébe erről a szóról?
- Először is az a két év kemény kiképzés, amit orvosok és mérnökök sokaságának vezényletével csináltunk végig. Aztán pedig az a speciális bolt, ahol csak mi, űrhajósok vásárolhattunk. Tonnaszám állt ott a banán, kilószám a kaviár, s ez igencsak ritka dolog volt akkoriban, a hetvenes évek végén.
- Mi volt a leginkább embert próbáló a kiképzésben?
- Különféle "kínzószereken" edzettek minket. A legnehezebb mégis az a túlélési gyakorlat volt, mikor azt "játszottuk", hogy a tengerre szállunk le az űrhajóval. A kabint, azaz a leszállóegységet egyszerűen bedobták a Fekete-tengerbe egy hajóról, és teljesen magunkra hagyatva kellett boldogulnunk. Biztos, ami biztos, megtanítottak minket halat fogni, sőt cápát riasztani is... Erre a tudományra végül nem volt szükség, mert a sivatagban landoltunk.
- Nyolc napot tölthetett a világűrben. Hogy viselte el a súlytalanságot?
- Ez az a meglepő állapot, amit igazából csak odafönn próbálhat ki az ember. Az első másfél-két óra leírhatatlanul nehéz volt, az egyensúlyérzékem teljesen összezavarodott. Állandóan úgy éreztem, hogy hátrafelé bukfencezem. Fogalmam se volt, hol a fent, hol a lent, nem tudtam, hogy kell-e hánynom vagy mégsem... A földön megszoktam, hogy a lábam járásra való, ám odafönn csak óvatos, úszó mozdulatokkal közlekedhettem.
{p}
- Miket ettek odafönn? Az újságok eldicsekedtek vele, hogy magyar étkekkel traktálta Kubaszov parancsnokot és a két szovjet kollégát.
- Kilencféle konzervet vittem, például virslit, töltött káposztát, disznósajtot. Fölcsempésztem néhány emléktárgyat is. Egy órát például, amit aztán földön maradt társamnak, Magyari Bélának ajándékoztam. Aida lányom pedig tizennyolc éves korában kapta meg azt a babát, amely megjárta velem a világűrt.
- Útjuk bizonyította, hogy a szocialista tábor a világűr meghódításában sem marad el az imperialisták mögött. Volt más célja is az utazásuknak?
- Nyugodtan nézzen utána a lexikonban... Én vittem fel először a Pillét, azt a magyar gyártmányú szerkezetet, amely a kozmikus sugárzás mérésére szolgál, s amelyet azóta is használnak az űrállomásokon.
- Miután hazatért, tribünökről üdvözölhette a lelkes tömeget...
- Több tízezren fogadtak a vidéki városokban. Az úttörőnyakkendős iskolásokat talán tényleg kirendelték ünnepelni, de a többiek maguktól jöttek. Emlékszem, ahogy a repülőtérről hazafelé hajtottunk végig az Üllői úton, a klinikák orvosai a maszkjaikkal, a betegek a mankóikkal integettek. Ezek őszinte gesztusok voltak.
- Szeretett volna másodszor is feljutni az űrbe, ám még repülni sem engedték. Nehéz volt elviselni, hogy vitrinbe teszik?
- Közölték velem, hogy nemzeti érték vagyok, s mivel a repülés veszélyes dolog, egyelőre mondjak le róla.
- Mennyi idő volt ez az egyelőre?
- Egy jó évtized.
- Aztán jött a rendszerváltás, és az Interkozmosz program űrhajósa immár "fölöslegessé" vált.
- Először is elvették a diplomata-útlevelemet, majd nem hívtak meg többet az Országházba a nemzeti ünnepekre. Sohasem fogom megérteni, hogy miért mellőztek. Semmi olyasmit nem csináltam, amivel erre rászolgáltam volna. A legdurvább az volt, mikor a kilencvenes évek elején azt is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán a világűrben jártam. Feltételezték, hogy a szovjetek, akik mindenre képesek, csak eldugtak valahova, és trükkfilmként játszották be az űrutazást.
{p}
- Miből élt ezután?
- A honvédség állományából 1997-ben kértem a nyugdíjazásomat. Megalázóan kevés, 43 ezer forint volt a nyugdíjam. Mindenki azt hitte, hadititok, hogy valójában mennyit kapok, azért nem vallom be. Rájöttem, hogy ennyiből nemigen tartom el a három gyerekemet, úgyhogy üzleti elfoglaltság után néztem. Most egy teherfuvarozó légitársaság egyik tulajdonosa vagyok.
- Mikor járt utoljára a fellegekben?
- Nemrég 53 percet repültem egy négyszemélyes Cessnával Pécs és Budapest között.
- A gyermekeit is megfertőzte a pilótaszenvedély?
- Fölvittem őket, sőt, ki is próbálhatták a repülést, de végül az édesanyjuk óvatosabb nevelése győzött. A feleségem sildes sapkát adott rájuk, hogy ne lássák maguk fölött az eget, s ne érezzék meg, hogy odafönn is lehet élni.
- Hogy ünnepli jubileumát?
- Május 26-ára, az 1980-as start napjára meghívtam Magyarországra jó néhány űrhajós kollégámat. Nemcsak a fővárosban, de több vidéki városban, például Tokajban, Egerben is megfordulunk majd. Biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek kíváncsiak ránk, hiszen bárhova megyek, még a "csilláron is lóg" a hallgatóság.
- Ezek szerint elmúltak a mellőzöttség évei?
- A barátaimra hallgatok, akik azt mondják: Berci, legyél csak nyugodt, mert beleírtad magad a magyar történelembe. Azoknak a neve pedig, akik tegnap megpróbáltak sárba tiporni, hiányozni fog abból a bizonyos nagy könyvből. Egyszer a kecskeméti kollégák levelet küldtek nekem, és tréfából csak ennyit írtak a borítékra: Farkas Bertalan, Magyarország. Mit mondjak? Természetesen kézhez kaptam a levelem.