Ártéri bőségszaru

Decs nagyközség kezdeményezte és az ötlethez Érsekcsanád is csatlakozott, s konferenciát szervezett. A művelődési házban Felső Barnabás természetvédelmi őr által modern kori zsiványoktól, rabsicoktól begyűjtött, régiesnek tűnő, de ma is használt halászati eszközöket állítottak ki, és több előadás hangzott el a környékről, a természettel való harmonikus együttélésről, a halászatról - mindez Sipos Mihálynak, a Muzsikás együttes hegedűsének zenei aláfestésével.
Most Felső Barnabással ácsorgunk a kihalt művelődési házban, és sorra mutogatja, melyik háló hogyan működik. Izgalmas. A fortélyokat csak az ismeri, aki nap nap után ezzel foglalkozik, mégis úgy tűnik, a halászat évszázadok óta semmit nem változott. Csak a fűzfakéreg úszók cserélődtek le műanyagra.
- Itt, a faluban senki nem hitt a rendezvényben - meséli a természetvédelmi őr. - A zsiványoknak is hiába mondtam, hogy jöjjenek el. Az egyik azt kérdezte: az van kiállítva, amit a kocsid tetején vittél egy hete? Hát én azt már láttam. És amikor az emberek meglátták a kiállítást, meg hogy kik jöttek el, akkor döbbentek rá, hogy ez valami jó. Nagyon nehéz őket megmozdítani.
De mi olyan különleges ebben a területben? Felső Barnabás szerint olyan életforma alakult ki a Sárközben, amely a természettel való harmonikus együttélésen alapult, és ez egyedülálló Európában.
- Nyugaton a folyókat gátak közé szorították, amíg itt rájöttek, hogy az áradásokat, a vizet hogyan lehet arra használni, hogy a természettel együtt az ember is gazdagodjon. A nyugati embernek a rágcsálók: kártevők. Kénytelenek méreggel küzdeni ellenük, ezzel mérgezik saját élelmüket, környezetüket is. Az ártéri ember segített a folyónak áradni, arra törekedett, hogy minél nagyobb területet öntsön el. A rágcsálókat a víz megölte, így halak táplálékává váltak: értékes halhús lett a számunkra káros állatokból. A víz szétterült, így ívóhelyek, ivadéknevelő területek jöttek létre, vagyis az ember segítette a természet munkáját, és ebből maga is profitált: négyszer-ötször több hal "termett" a folyóban. Az ártéren jól termett a gyümölcs, épp csak gabonát nem lehetett előállítani. De nem is kellett, mert az ártéri ember a lovaival eljárt dolgozni, például nyomtatni, és ebből hozzájutott annyi búzához, amennyire csak szüksége volt. Ez az életforma abból a szemléletből fakad, hogy az ember ne akarjon szembeszegülni a természettel, leigázni azt. Hagyja a természetet gazdagodni, és akkor maga is gazdagodni fog.
Azért lenne jó, ha ez a terület a világörökség részévé válna, mert valamifajta segítség szükséges ahhoz, hogy a hagyományokat újraélesszék. Felső Barnabás szerint ezzel olyan látnivalót, élményt lehetne nyújtani az ide látogatóknak, amit még csak hírből hallottak. Ehhez persze az ártéri településeknek össze kell fogniuk, emelni kell a terület ismertségét, kommunikálni kell múltját, értékét. Azonban előbb a vidék fásultságát kell megtörni, az emberek gondolkodásmódját megváltoztatni. Az ember pillanatnyilag inkább rablásra van berendezkedve, mint együttélésre.
A természetvédelmi őr mégis olyan szeretettel mutogatja az orvhalászok hagyományos eszközeit, mintha maga is kicsit közéjük tartozna.
- A zsiványokat itt a környéken meg kellett nevelni. Ennek a játéknak az a szabálya, hogy én kergetem őket, ők meg ügyesek, ravaszok, csendesek és gyorsak. De az nem megy, hogy baltával meg késsel megyünk a természetvédelmi őrre. Erről kellett őket leszoktatni. Amennyivel el tudnak futni, az nem fáj senkinek, de járjanak lopva és csendesen. Annak idején én is úgy jártam. Amikor még én voltam a zsivány.