Egy érzékeny forradalmár

Forradalmár volt, neve elválaszthatatlan 1956-tól. A harcok kitörésének a híre október huszonharmadikán késő este, valahol Nógrád megyében érte, ahol agronómusként dolgozott, s már másnap korán reggel indult a fővárosba.
Indult, hogy részese lehessen szabadságunk kivívásának.
Hogy egyenlőtlen volt a küzdelem? Hogy az életét kockáztatta? Egy forradalmár ilyesmit nem mérlegel. Élete során több tucatnyi kitüntetést kapott, de a legnagyobbnak mégis azt tartotta, amikor a Corvin közi szabadságharcosok főparancsnokukká választották.
Forradalmár volt. Nem annak született, az idők tették azzá. Sohasem pózolt a rettenthetetlen hős szerepében, a harcok előtt annyira félt, mesélte, hogy azt kifejezni sem lehet. Annyira, hogy azóta nem ismerte ezt az érzést. Kiveszett belőle.
Forradalmár volt, s érzékeny ember. Amikor az első orosz katonát lelőtte, sírógörcsöt kapott. Hiszen embert ölt. Társai vigasztalták: "Ők támadnak, mi csak védekezünk. Ha nem támadnának, nem folyna vér."
A vér azonban folyt, nagyon sok vér, s utóbb már inkább csak a szabadságharcosoké. A forradalmat eltiporták, és neki menekülnie kellett.
Ám, amikor lehetett, jött ismét. Amit az amerikai évtizedei alatt félretett, azt az '56-os forradalom emlékének szentelt kiskunmajsai múzeumra költötte. Azt mondta, ennyivel tartozik bajtársainak.
Ott érte a halál is, kedves tárgyai között. A szíve vitte el, egyenesen a mennyei Corvin közbe, több száz társa közé. Jancsihoz, a jelképpé magasztosult pesti sráchoz, Kócoshoz, a tizenhat éves cigánylányhoz, aki Bizsuval, a bátyjával harcolt, amíg halálos lövés nem érte, Viktorhoz, az átállt orosz katonához, vagy éppen Falábú Jancsihoz, a Corvin köz tüzérparancsnokához, aki a karjai közt vérzett el.
Íme, most megérkezett a főparancsnokuk is.