Győzelem napja

Szomorúan kell belátnom: egyik sem ráz meg igazán. Mindegyiknek van jelentése, de a mi negyvenes éveit taposó nemzedékünknek - hála az Istennek - egyikhez sem kötődik igazi, konkrét élménye. A háborúról annyit biztosan tudok, hogy akár csak néhány száz kilométerrel kellett volna arrébb születnem, és lehetne test közeli élményem is az emberszabású állatfajta eme legbarbárabb viselkedésformájáról. Például ha a volt jugoszláviai, ma horvátországi, de igazából magyar Szentlászlón látom meg a napvilágot, akkor módom lett volna a valóságban is puskagolyók elől bújni pincébe, fedezékbe, bárhova, csakhogy életemet mentsem. Gyanítom, a háború valódi tartalma az úgynevezett civil lakosság számára ez, és nem egyéb. De itt, Pesttől úgy ötven kilométerre mindezt tévéből néztem, és bár szörnyülködtem, mégsem voltam lélekben igazán ott. A győzelem számomra égnek emelt diadalittas sportolók ünneplésével egyenlő, nem lerombolt városok felett lengő ellenséges lobogóval. A béke pedig... Nos, nekem igazából fogalmam sincs, mi is az igazi béke. Hogy nem lőnek minden utcasarokról? Hogy nem robban fel a szomszéd ház? Nem hiszem. A béke biztosan valami más - az mindenesetre biztos: én úttörő koromban hivatalosan harcoltam érte. Aztán már csak felnőtt fejjel kérdeztem meg magamtól, ugyan, miféle ostobaság ez: "békeharc".
Mindegy, elmúlt ez a harc is.
Ha igaz, csaknem napra pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1945. május 9-én délután kettő óra körül egy szovjet őrnagy kitűzte a vörös zászlót a berlini Reichstag timpanonjára, s ezzel hivatalosan véget ért a modern ember legpusztítóbb európai háborúja, az úgynevezett második. (Japánban és a csendes-óceáni szigeteken még sok minden történt ezt követően is, Hirosimában és Nagaszakiban a döbbent túlélők saját testükön érezhették, milyen az, amikor az emberiség az atomkorba lép.)
{p}
A mi falunkban Strausz bácsi családjával a krumplisverembe költözött a nyilasok elől, míg az akkor Pesten élő nagymamámat a szénbe rejtették, nehogy a betörő ukrán front valamely fickósabb tagja kárt tehessen benne. Akkor úgy hároméves anyám egyébként úgy emlékszik, hogy mégis megtalálták, de egy orosz tiszt gépfegyverrel állta útját a gonoszságra készülő kamerádoknak. És anyám utána hosszú éhezés után vajas kenyeret kapott. Tőlük. Ki érti ezt?
Ahogy a hatvan évvel ezelőtti békét sem. Van például két ősi "ellenség", Németország és a Francia Köztársaság. Az egyik hatvannégy évvel ezelőtt lerohanja a másikat, a másik egy De Gaulle nevű emigráns tábornok irányításával - aki később mellesleg az algériai gyarmati rendszer kemény fenntartásának ígéretével jut hatalomra -"felszabadítja" országát az ellenségtől. (Persze a szövetséges normandiai partraszállók segítségével.) E két állam a mai európai politikai rendben a legszorosabb szövetséges, némi túlzással az történik az unióban, amit ők együtt akarnak. A másik oldalon ott van egy oroszul beszélő nagyhatalom, amely előbb száz kilométereken át képtelen a védekezésre, majd megfordítja a háború menetét. Alig telik el pár év, és egykori ellenségeinek nagy részét (köztük hazánkat) a maga képére formálja, létrejött a szocialista blokk. Amely egyébként háborúra készülve "békeharcot" folytat - még egyszer kérdezem: ki érti ezt?
Remélem, nem tévedek, ha ideírom: Európában a nagy háborúk ideje lejárt. Talán bízhatunk benne, hogy sem a doni kétszázezer, sem a lágerekbe vitt hatszázezer honfitársunk tragédiája, de az '56-os budapesti ostrom tinédzsereinek pusztulása sem ismétlődhet meg még egyszer. De soha ne tévesszük szem elől, hogy van még a Földnek olyan pontja, ahol lőnek. Képzeljük magunkat oda. Irakba, Mozambikba vagy akár az éppen összeomló New York-i ikertornyok egyikébe. Vagy a feléjük irányított repülő fedélzetére. Ha mindez nem lesz, akkor jön el a valódi béke, az lesz az igazi győzelem. Május 9-e egy dátum. Ünnepeljük meg.