Harcias nagyvállalkozó a futóhomokon

- Miért veszi körül magát ennyi fegyverrel?
- Értékmentés a célom. A főváros felé tartva gyakran repültem el helikopteremmel a kiselejtezett harci eszközök fölött, láttam, a rozsda eszi őket. Gondoltam, nálam jobb helyen volnának, embereim pedig, ha éppen nincs más dolguk, konzerválják őket.
- És a kardok?
- Többet közülük kitüntetésként kaptam, legutóbb például a belügyminisztertől. Majdhogynem hetente veszek át egy elismerést. Az utóbbi éveknek külön vitrineket készíttettem.
- Akkor lassan az lesz a kérdés, mit nem kapott még meg...
- Van még bőven, az elismerések többsége külföldről származik.
- A sok régies tárgy közül kirí az ipari kamera a falon.
- A "Pintér Művek" minden szegletét láthatom az irodámból, illetve a hálószobámból.
- A hálószobájából is a cégét figyeli? S mikor lazít?
- Nem szeretek lazítani, akkor érzem jól magam, amikor dolgozom. Aludni viszont sokat szoktam, az a jó teljesítmény alapja. Így aztán, amikor este felmegyek, lemasszíroztatom magam, vacsorázom, s nyolc-kilenc felé lefekszem. Reggel hatkor viszont már az irodámban vagyok.
- És a hétvégék? Szombat délelőtt beszélgetünk, s amikor érkeztem, éppen a szerelőcsarnokban találta meg a portás.
- Néhány napig nem voltam itthon, azt nézem meg, mit végeztek közben az alkalmazottaim.
- Megkérdezhetem, merre járt?
- Hogyne, Brüsszelben, a NATO-val tárgyaltam.
- Ezek szerint nemcsak a múzeumi fegyvertárgyak érdeklik...
- Cégem a NATO beszállítói közé tartozik.
- Innen is a vagyona?
- Vagyonomat több évtizede alapoztam meg, kemény munkával, amire apám szoktatott. Jól éltünk, ám amikor elkerültem otthonról, egy sötétkék nadrágot és egy inget adott, azt mondta, ő is ennyivel kezdte, álljam meg én is a helyemet.
- Mivel foglalkozott az édesapja?
- Felvásárló volt. Gyakran vitt magával, jártuk a környéket, lássam, miként is megy az ilyesmi.
- Ön is az akart lenni?
- Imádtam bütykölni, ezért mozdonyszerelő akartam lenni, ám ilyen szakmát akkoriban éppen nem oktattak. Szereztem viszont helyette néhányat, például autószerelőit, műszerészit, lakatosit, forgácsolóit. Tizenöt évesen már letettem a mestervizsgát.
- S miért éppen a mozdonyszerelésre vágyott?
- Gyerekként a keceli tőzegbányában láttam a mozdonyokat, érdekelt a működésük. Éltem-haltam értük, oda is mentem vissza dolgozni.
- Aztán mégis hűtlen lett hozzájuk...
- Csak néhány év múlva. Gondoltam, miért ne keressek többet iparosként. Lakossági szolgáltatást végeztem helyben. Csempézett sparhelt építésétől kezdve toronyóra-javításig mindent vállaltam. Hívtak is mindenfelé, hamarosan nem győztem a munkát, így, amint lehetett, alkalmazottakat vettem fel. Később jó üzletnek kínálkozott a lakókocsigyártás, akkor már közel száz emberem volt. A kedvemért módosították a törvényt.
{p}
- Jó kapcsolata lehetett a törvényhozókkal.
- A munkát valakinek akkor is el kellett végezni, azt pedig tudták, hogy nekem az az életem. Megbíztak bennem. Nekem van a legrégebbi adószámom az országban, ma is magánvállalkozó vagyok.
- Egy több száz főt alkalmazó cég esetében is ez a legkorszerűbb vállalkozási forma?
- Ha ügyeskedni akarnék, lehet, hogy már rég váltottam volna. Igaz, így a tevékenységemért a teljes vagyonommal felelek, de most is bízom abban, amiben indulásomkor: olyant tudok, amit más nem. Hiszem, hogy ezért is maradtam talpon, míg sokan mások elbuktak a vasasszakmában.
- S mi az, amit csak ön tud?
- Az atomiparra szakosodtam. A paksi atomerőmű beszállítója vagyok, s én végzem a karbantartást is.
- Nem lehetett könnyű elnyerni a bizalmukat.
- Húsz évembe került.
- Ráadásul ehhez a szakmához különleges szakértelem is szükségeltetik.
- Szerződést kötöttem a Budapesti Műszaki Egyetemmel, ők ajánlják a mérnököket. Ötven emberem dolgozik folyamatosan az erőműben.
- S a régi alkalmazottai?
- Őket sem küldöm el, hol találnának munkát ötvenévesen? Keresek nekik olyan elfoglaltságot, amelyhez nem szükséges a számítógépes ismeret vagy a nyelvtudás.
- Minden alkalmazottja sorsára figyel?
- Egy vállalkozónak ez is feladata. Nemcsak emberiességből, hanem mert ha biztonságban érzik magukat, jobban is teljesítenek. Ezért is álltam meg a háromszázas létszámnál. Mentem az udvaron, jön velem szemben egy csinos fiatal lány. Ki lehet ez, kérdezem. Hát az egyik ipari tanulónk. Na, mondom, Jóska, jobb, ha itt megállsz. Amikor az ember már nem tudja, kik dolgoznak a keze alá, ott baj van.
- Viszont így korlátot is állít cége növekedésének.
- Lehet, ám tartom magam ehhez. Azzal is növelhetném a bevételemet, ha ma elbocsátanám az összes alkalmazottamat, holnap pedig felvenném őket a vele járó állami támogatással együtt, de nem célom a gazdagodás mindenáron.
- A családja mit szól a folyamatos hajtáshoz?
- Egyfelé nézünk. Feleségem a cég belső ellenőre, Csaba fiam közgazdaságit végzett, ő a pénzügyi vonalat viszi, menyem a kulturális ügyekért felelős.
- Volt egy másik fia is.
- Zsolt fiatalon autóbaleset áldozata lett, halálát nehezen hevertük ki. Hiányát ma már két unokánk tölti be.
- Elégedett ember?
- Jól érzem magam a bőrömben, azt hiszem, teljes életet élek. De ha valaki azt mondaná, csak óráim vannak hátra, akkor sem esnék kétségbe, inkább elintéznék még egy-két fontos ügyet.
- Látom, most, a beszélgetésünk végeztével ismét veszi a köpenyét, indul vissza a csarnokba.
- Még van ott egy kis dolgom. Aztán estig a héten felgyülemlett leveleket olvasom.