Aranylabda: Rodriék csalásáról beszélt egy szavazó újságíró
origo.hu
Süt a nap, és valahol harkály kopog. A Nyírségben, Terem és Vállaj között egy öreg erdészház előtt állunk, s azon tűnődünk, hogyan jutunk majd fel a dombra, a házhoz. Mert Őz Miklós, az erdész sehol. Csak két gyanakvó kutya, meg is indulnak azonnal felénk. De csak a kis fekete pamacs gurul elénk. Néz ránk okosan, vakkant kettőt-hármat, mintha azt mondaná, ő tudja, merre van a gazda, aztán elindul lefelé a kertnek. Megyünk mi is, de egyre kevésbé hiszünk a kutyának. Mert Őz Miklós olyan messze nem mehetett. Hiszen pár éve teljesen lebénult a fél oldala. Ledöntötte az agyvérzés, csoda, hogy életben maradt.
Rég láttuk, a hírt is csak nemrég kaptuk az őt ért csapásról. Hallottuk, hogy már jól van, hogy visszajött a pokolból... De azt azért nem gondoltuk, hogy a kerten is túl, az erdőben futunk majd össze, ahol az elcsatangolt birkáit terelgeti.
- Jól van, Liza, ügyes vagy! - veregeti meg az elébe futó kutya nyakát, aztán minket vereget barátságosan hátba: - Már azt hittem, nem jösztök.
Vagy másfél évtizede, egy észak-alföldi erdészvetélkedőn barátkoztunk össze, de aztán elkerültük egymást. Egészen a múlt év nyaráig. A teremi erdőkben kutattunk nyíri méhészek után, amikor összefutottunk egy fiatal erdésszel. Őz Zoltán - mutatkozott be. Egy fél óra múlva már az apjánál voltunk. Őz Miklósnál.
Mintha el se telt volna másfél évtized! Ugyanaz a barátságos mosoly, mint régen, ugyanaz a szívélyes vendéglátás... Csak a mozdulatok nem voltak a régiek.
- Kis híján elpusztultam, pajtás! - csóválja a fejét még most is hitetlenkedve. - Újra kellett tanulnom mindent.
Például bal kézzel írni, enni, s rákényszeríteni a jobb lábát a szófogadásra. Sikerült. Csak a puska szomorítja.
- Ez bosszant talán a legjobban - mondja. - Hogy le kellett mondanom a vadászatokról. És mintha a vadak ezt tudnák. Feljárnak egészen a házig. Pláne a disznó szemtelenedett el nagyon. Látjátok ezeket a túrásokat? - áll meg a kert végében, egy szabályosan felszántott domboldalon. - Vaddisznók műve. Ide járnak csemegézni...
Hét éve még nem lettek volna ilyen gondjai. Makkegészségesen járta az erdőket. Kilencvennyolc nyarán aztán beütött a ménkű. Mérk határában ellenőrzött egy nyárfást. Szép nyári alkony volt, s ahogy kiszállt a Nivából, egy kis melegséget érzett. Aztán elzsibbadt a jobb oldala. Rosszat sejtett, visszaült hát az autóba, de a lába nem akart engedelmeskedni. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen világéletében egészséges volt. Sportolt, focizott, utóbb meg a teremi futballcsapatot edzette - de most kegyetlen rosszul érezte magát. Kiszállt egy kis friss levegőre megint, ám akkor már tudta, hogy komolyra kezd válni a helyzet. Nagy nehezen visszahúzta magát a kocsiba, de elindulni csak nem tudott.
Aztán eszébe jutott a telefon. A legközelebbi faluban lakó futballistáját hívta. Az társaival indult is, de nem találták a rengetegben. Bejárták az egész erdőt, mígnem késő éjjel a bekapcsolt reflektor nyomra vezette őket. Nagyon sok időt vesztettek. Mire a kórházba ért, fél oldala teljesen odavolt. A fiai mosdatták, a sokk elmúltával a szobatársai tornáztatták.
{p}
Hazakerülvén már tudott tenni pár bizonytalan lépést, de hónapokba telt, mire úgy-ahogy ismét megtanult járni.
- Hányszor felbuktam a kerítés mellett! - csóválja mosolyogva a fejét. - Szaladt az egész család, de elparancsoltam magam mellől őket. Magamtól akartam talpra állni. És egyedül kínlódtam fel magamat a földről. Borzasztó idők voltak, de túléltem.
Állunk fent az erdészház udvarán, s azt kérdezzük tőle: a betegágyon meg utóbb, a kínlódás hónapjaiban mi hiányzott a legjobban?
- Hát ez! - mutat körbe. - Az erdő. Én, aki naponta tizenöt-húsz kilométereket is gyalogoltam, ide voltam láncolva a kerítéshez. Mert csak úgy tudtam menni, ha belekapaszkodom. Azt az érzést nem kívánom senkinek. Pláne, amikor meghallottam, hogy a távolban riaszt egy őzbak, kopog egy fakopáncs. S nem tudtam, hogy eljutok-e még valaha saját lábamon azokra a helyekre. Csak azt tudtam, ha elengedem magam, soha.
Egész eddigi életét ezekben az erdőkben élte. A dombokon túl, egy pár házból álló kis tanyán született, de amikor a tanya megszűnt, akkor se költözött messzire. Szülei az akkor alakuló településen, Teremen építettek házat, ahol az emberek, köztük a gyermekek, ugyanolyan szoros barátságban maradtak az erdővel, mint kint a tanyán. De aztán nagyon messzire került. Szeged mellé, Ásotthalomra, a híres erdésziskolába. Ott megtanult sok mindent, amire egy alföldi erdésznek szüksége lehet. De a legtöbbet mégis egy tiborszállási erdésztől, Fekete Ferenctől tanulta.
- Feri bácsitól... - derül fel az arca. - Istenem, ha belegondolok, hatvannégyben, mikor az iskola után ide visszakerültem, harmincöt-harminchat éves lehetett, nekünk mégis ő volt a nagy öreg. Remek erdész volt, tanítani való rendet tartott a kerületében. Igaz, nagyszerű erdőket örökölt, mert a régi uradalmi erdészek is igazi szakemberek voltak ám! Pompás tölgyeseket, akácosokat neveltek.
Vannak még azokból az öreg erdőkből most is, a zöm azonban ma már jóval fiatalabb. Az erdészházat is ilyen fiatalos öleli, csak az udvaron, meg a kert végében látni pár idősebb fát. Ám azok igazi matuzsálemek. Hársfák, gesztenyék, fekete fenyők. A régi kastélypark maradékai. Egyikükön cinkék ugrándoznak, a másikukon mátyásmadár zajong. Amúgy csend van, tavaszváró csend. Őz Miklós negyven éve hallgatja már, de máig nem tud betelni vele. Igazán élesen azonban hét éve hallja. Amikor visszatért a pokolból, mely jégbe dermeszt minden mozdulatot.
origo.hu
borsonline.hu
travelo.hu
hirtv.hu
teol.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
mandiner.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
origo.hu