Meggyfák, takarodó!

A szokás mind a mai napig tart, a házak előtt most is gyakran találkozni frissen ültetett, ceruzavékony meggycsemetékkel. Nemrég azonban az egyik faluban érdekes döntés született: a házak elol el kell takarítani a meggyfákat!
Kántorjánosi - ahol a képviselo-testület egy ellenszavazat mellett a fenti határozatot hozta - a hazai meggytermesztés egyik fellegvára, a kántorjánosi fürtös névadó faluja. Ha valahol, itt aztán igazán van becsülete a piros gyümölcsnek. Lett is nagy visszhangja a döntésnek: a megyei lapban már másnap dörgedelmes olvasói levél tudatta az újságolvasókkal, hogy Jánosiban ölik a fákat!
Pár nappal később mi is azzal kopogtatunk be Pavelcsák István polgármesterhez meg Péter Árpád jegyzőhöz, hogy Kántorjánosiban tényleg irtják a meggyet?
- Ez azért eros túlzás - felelik. - De gátat kellett vetni a gyümölcs utcai terjeszkedésének. Egyébként nem is az új telepítésekkel volt a gond, hanem az öregekkel. Az évek során olyan nagyra nőttek, hogy egyik-másik utcánkban életveszélyessé vált a közlekedés. Eltakartak mindent, akadályozták a forgalmat. Ráadásul az átvevők is gyakran éltek azzal a kifogással, ha le akarták törni az árat, hogy az utcán termett, szennyezett gyümölcs rontja a piacot.
{p}
Az utcai meggyfák ellenzőinek pohara két nemrég bekövetkezett súlyos baleset után csordult ki. Egy gyalogost és egy biciklist ütöttek el közel egy időben a faluban. A képviselők többsége ekkor csapott az asztalra: legközelebb a gyermekeinket fogják elgázolni a meggyfák miatt?! Mások is egyre gyakrabban mondogatták, hogy hihetetlenül veszélyesek kezdenek lenni a fák. Morgott a buszsofor, mert a kereszteződéseken úgyszólván vakon kellett áthaladnia, morogtak a traktorosok, mert a portákról nem mertek az utakra kanyarodni. S morogtak a személygépkocsi-tulajdonosok: a fák miatt nem férnek el egymás mellett, belekényszerülnek a kátyúkba, be az ágak közé, melyek összevissza karcolják az autót. És ma már egy kisebb autó is kétmillió forint, egy festés pedig több tízezer. A testület tehát határozott: az utcákról el kell tüntetni a kilátást akadályozó fákat.
A döntést mind a mai napig nem hirdették ki, ennek ellenére a gazdák sok helyen kivágták a fákat. Voltak persze morgolódók is, de nagyon hamar belátták a helyzet tarthatatlanságát. A falu sok utcája igencsak keskeny, alig nyolc méter széles. (Legalább tizenkét méteresnek kellene lenniük.)
- Nem jókedvükben kezdték annak idején a ház elotti teret is beültetni meggyel az emberek - veszi védelmébe a tizenöt-húsz évvel ezelőtti hagyományalapozást a falu két vezetője. - Köztudott, a téeszvilágban nem lehetett az embereknek földjük, a háztájiban a krumplit, a tengerit, a babot kellett megtermelniük. Pénzre viszont szükségük volt, ráadásként akkor még a meggy jól fizetett. Kihasználtak hát minden talpalatnyi helyet. Most már van majd' mindenkinek földje, nem kényszerülnek az utcára.
Talán ezzel is magyarázható a határozat meglepően nyugodt fogadtatása. Kezdetben ugyan voltak, akik felhorkantak, de ma a legcsekélyebb nyomát se lelni az indulatoknak. Sokkal inkább valami szomorú beletörődés lengi körül beszélgetőpartnereink szavait. Nem érdemes ma már a meggy miatt bánkódni, legyintenek. Egy-két kiugró évet leszámítva ötven-hatvan forintot löknek kilójáért a felvásárlók.
{p}
- Tavaly éppenséggel ötvenet is alig akarózott - kesereg az egyik mellékutcában Kosztik István.
A magas, csontos férfi nem visel ugyan semmiféle tisztséget, de félig tréfásan, félig komolyan afféle örökös alpolgármesternek mondják a faluban, aki a helyi közélet egyik fő kritikusa. Most ő sem talált semmi kivetnivalót a testületi döntésben. Inkább ő maga volt tán az első, aki nekiesett az utcai fáinak.
- Épp elég, ami kint van a határban - morogja. - Ott is van vagy ötszáz, elég lesz azok termésén túladni.
Nem is foglalkozik tovább a meggyel, megmutatja inkább a kertben az almafáit. Vagy tíz fiatal, méternyi magas almafához vezet minket, tömérdek rajtuk a virág. Ezt legalább majd megesszük, mondja. Aztán, amikor a földjeire terelődik a szó, az eddigieknél is komorabbra vált a hangja.
- Van tizenhét hektárom, de minek? Hogy költsek rá? Az idén még volt is miből. De jövőre...?!
Az utca másik oldalán traktor fékez, korosodó férfi kászálódik le róla. Szilágyi Barnáról túlzás nélkül mondhatjuk, a lelkét odaadná a földért. Most is permetezésből jön, s indul tárcsázni, pedig tudja, az idén sem fog a meggyfáiból meggazdagodni. Hiába van összesen vagy két hektár gyümölcsöse, amiből vígan meg kéne élnie.
- Mit szól, hogy ki kell vágnia a háza előtti meggyfákat? - tudakoljuk tőle, mire elmorzsol egy halk szitkot.
- Ki lesz itt vágva az alma is nemsokára, nemcsak a meggy. Tudják, hogy a kereskedők hány forintot kínálnak most kilójáért? Harminc-harmincöt forintos előszerződésekről hallani. Ennyiből a napszám sem igen telik ki. Kilónként harminc forint!? Mellette meg az egyre növekvő termelési költségek. De jövőre napszámosra se lel majd a falu, mert a feketemunkáért állítólag börtönt is kaphat az ember. Ezek után ki lesz az a bolond, aki meggyet akar termelni? Az meg is érdemli, hogy tömlöcbe csukják! - nyitja ki mérgesen a Zetor ajtaját.
Indul a meggyesbe, mert kezdi felverni a fák alját a gaz.