Gondolatok egy fontos hídfőnél

- Ön tervezi könyvei borítóját is?
- Nem.
- Feltűnően hasonlítanak egymásra, egységes világot tükröznek, pedig más-más a kiadó.
- Szeretem a sötét hátteret és a belőle kisugárzó élénk színeket. Mintha a lét vagy nemlét mélységeiből születne meg valami, mondjuk egy gondolat.
- A többség beéri azzal, hogy megfogalmaz egy gondolatot, a külsőségeket szívesen bízza másra.
- Nem vagyok biztos benne, hogy van "külsőség" és "belsőség". Formálni, vésni, alakítani kell a formátlan anyagot ahhoz, hogy megszólaljon. Én egyébként nagyon rendetlen ember vagyok, a dolgozószobámba szinte be se lehet lépni a szanaszét heverő könyvektől, papíroktól, kacatoktól, de amin éppen dolgozom, azt megpróbálom rendbe tenni.
- Még én is értem vagy remélem, hogy így van. Bocsánat, nem gúnyolódni akarok, de ön társadalomtudós létére szokatlanul közérthetően, könnyeden fogalmaz. Erre szokták azt mondani "tudós körökben", hogy publicisztikát ír, nem tudományos értekezést.
- Igen, ezt sokan a szememre vetették már, főképp azok, akik csak bikkfanyelven tudnak írni. Én is közéjük tartoztam. Az egyetemet már rég elvégeztem, amikor még mindig nem tudtam összekalapálni egy jó mondatot. Persze nem is könnyű dolog ez, mert a gondolatok világa százdimenziós, olyan, mint egy gomolygó felhő, és meg kell tanulni ezt a gomolygást szavak s mondatok egyszerű láncolatává alakítani. Ifjúkoromban Budán laktam, a Mária téren, onnan jártam be gyalog a munkahelyemre, a Széchényi Könyvtárba. Séta közben próbáltam megfogalmazni a mondatokat, tízszer-hússzor ismételgetve őket, hangosan formálgatva a szavakat. Csak kimondva derül ki ugyanis, él-e a mondat, s érthető-e a gondolat. A Lánchíd egyik kőlapjánál aztán megálltam írni. Az ott posztoló rendőrök méregettek nap nap után, és nem értették, mi a fenét csinál ez a gyanús fiatalember egy stratégiailag fontos hídfőnél.
{p}
- A világ legszelídebb emberének látszik, mégis meglepően kemény és határozott, amikor ennek tétje van vagy szükséges. 1990 előtt voltak olyan rendszerkritikus nyilatkozatai, hogy - bocsánat az egyszerű megfogalmazásért - a fal adta a másikat. Mikor 1990-ben tévéelnök lett, szokatlanul keményen viselkedett az önt támadókkal szemben. Ez családi vonás, vagy megedződött itt Közép-Európában?
- Édesapámtól azt láttam, hogy amikor 1945 után összeomlott az ő polgári világa, 48 éves korában kettétört az élete, csak mosolygott. Hihetetlen türelemmel és derűvel viselte, hogy a család elvesztette szinte mindenét, felszámolták az egyetemi tanszékét és a többi. Elment dolgozni az egyetemi könyvtárba, és megszervezte a könyvtár máig híres zenegyűjteményét. Nem hagyta, hogy a körülmények legyőzzék. Én távolról sem vagyok ilyen erős. De szerencsém volt, mert aránylag korán kipróbálhattam, mit bírok ki, és ez nagyon jót tesz az embernek.
- A börtön edzette meg?
- Kis túlzással, ajánlani tudnám mindenkinek ezt az élményt, mert ott sok minden kiderül az emberről.
- Mi volt a vád ön ellen, és ehhez képest mit csinált?
- Az akkoriban, 1957-ben szokásos hazaárulás volt a vád. A Fő utcai börtönben folyt a macska-egér harc köztem és a kihallgatóim között. Eleinte meglehetősen izgalmas volt a dolog, mert nem tudtam, mit tudnak, mit nem, de úgy fél év után, amikor már láttam, hogy nem tudnak eleget, akkor már inkább cellatársaim gyötrődése volt rettenetes.
{p}
- Nem bántalmazták?
- Fizikailag nem. Lelkileg persze próbáltak megtörni. Aztán abbahagyták. Nyilván akadt fontosabb dolguk. Ami viszont meglepő, az az, hogy ebben a rettenetes és gyilkos börtönvilágban is akadtak emberek, akik segítettek.
- Ez a híres magyar "schlamperei", vagyis hogy nálunk híresen nem működik semmilyen diktatúra, bármilyen színű, ezért kis szerencsével túlélhetők?
- Sokan nem élték túl. És nem minden kihallgató volt vérszomjas gazember. Az én egyik kihallgatóm például fiatal jogász volt. Amikor kiengedtek a börtönből, felhívott, és visszaadta a börtönben titokban írt jegyzeteimet. Egy másik példa: egyszer a feleségem a HÉV-en utazva - Csepelen tanított - elsírta magát. Egy vele szemben utazó férfi megkérdezte tőle, miért sír. Addig faggatta, míg ki nem bökte: "A férjem börtönben van." "Én meg börtönőr vagyok", mondta a férfi, s attól kezdve ő hozott be nekem üzenetet, levelet a feleségemtől.
- A Kádár-korszakban megpróbálták valaha is megnyerni a rendszernek? Békén hagyták? Zaklatták?
- Soha nem próbáltak beléptetni a pártba. Mit is kezdhettek volna egy ilyen polgárcsemetével? Reménytelennek ítélhették a dolgot. Megtűrtek, hagytak dolgozni, nemigen zaklattak, hacsak nem tekintendő zaklatásnak az, hogy leszedtek a vonatról vagy párthatározatban ítélték bűnösnek munkásságomat. De nem az ilyen incidensek nyomasztották akkoriban az embert: az egész rendszer, az egész élet volt iszonyúan nyomasztó.
- Miért nem ment el itthonról? Egyáltalán felmerült ez valaha is?
- Sokszor gondoltam rá, de aztán, ki tudja, miért, talán kényelmes voltam vagy nem voltam elég bátor, nem tudom, maradtam.
{p}
- Nem túl eredeti megkérdezni, mi lett volna, ha... De külföldön óriási tudományos karriert futhatott volna be.
- És mekkora hólyag maradtam volna. Azt hinném, sütkérezve egy elegáns amerikai egyetem elegáns katedráján, hogy én vagyok a világ közepe. És ez a hit nem tesz jót az agyműködésnek. Az a kavargó és kegyetlen történelem, amit itt Kelet-Közép-Európában végigcsináltunk, nemcsak az emberi nyomorúság, hanem fontos és hiteles emberi élmények és gondolatok forrása is lehetett.
- Főleg, ha az elméleti tételeket a gyakorlatban is tesztelheti. Ezért vállalta el 1990-ben a tévéelnökséget?
- Nem árt egyszer-egyszer kipróbálni, hogy az ember gondolatai a világról s a világ pallérozásáról nem foszlanak-e semmivé, ha meg akarja őket valósítani.
- Jó hangos háborúság is kerekedett belőle.
- Sajnos. De a kilencvenes évek elején, a nagy átalakulás első éveiben olyan nagyok voltak a tétek, a félelmek, a szenvedélyek, hogy az ilyen háborúskodás kirobbanása szinte elkerülhetetlen volt. Alig-alig úszta meg egyetlen ország is ebben a térségben. Sok kárt tett nálunk is, de haszna is volt. A demokrácia és a demokratikus politikai kultúra ilyen küzdelmek során alakulhat ki. Akkor is, ha maga a küzdelem nem volt demokratikus.
- Miközben, ha jól tudom, ön Antall Józseffel közeli barátságban is volt.
- A hatvanas évek óta jó barátok voltunk. És azok maradtunk az úgynevezett "médiaháború" alatt is. Csak közéleti szerepünk állított minket szembe egymással. Ő az ország miniszterelnökeként az egész országért volt felelős. Én egy független társadalmi intézmény parlament által megválasztott elnökeként ezért az intézményért voltam felelős. Másként ítéltük meg a közszolgálati televízió függetlenségét és társadalmi szerepét, és ebből támadt a konfliktus. És részben ez a konfliktus futtatta a Magyar Televíziót arra a vakvágányra, amelyről máig nem tudott letérni. S ami ennél még nagyobb baj, ennek a konfliktusnak is volt valami része abban, hogy a magyar társadalom kettéhasadt, és a mai napig sem forrt újra egybe.
{p}
- Ennyi? Semmi remény? Vagy ezért indította újra a Találjuk ki Közép-Európát? nevű mozgalmat?
- A Találjuk ki Közép-Európát? egy honlap, amely abban akar segítségére lenni az embereknek itt, Magyarországon és a térség többi országában, hogy az eddiginél jobban találják ki önmagukat, falvaikat, városaikat, országukat, életüket. Hiszünk abban, ebből áll optimizmusunk, hogy a ma adott világ nem a lehetséges világok legjobbika. Fölépíthető talán egy valamivel jobb világ is. Legalábbis meg kell próbálni.
- Irodalomtudósként kezdte, lett szociológus, ma az egyes ember és társadalom viszonya, a társadalmi tudat foglalkoztatja. Nem gondolom, hogy még lehet majd tűzoltóparancsnok vagy jogtudós, de azért ezek nagy váltások, nem?
- Jó, hogy mondja: gyerekkoromban volt egy gyönyörű, tűzpiros tűzoltóautóm. Még visszatérhetek hozzá. Ami a váltásokat illeti, be kell vallanom, szellemi csapodár vagyok. Ha megunok valamit, továbbállok.
- A magukat tudósoknak nevező közösség nem szokta szeretni a csapodárokat, nem veszi komolyan őket. Önt komolyan veszik?
- Remélem, nem túlságosan. Illetve csak azok, akik szeretnek játszani. És akik tudják, hogy a játék nagyon komoly dolog. A játékban elmerült gyerek áhítata sokban hasonlít a gondolataiba elmélyült tudós áhítatához. A nálamnál tízezerszer tehetségesebb Einstein volt a múlt század egyik legjátékosabb szelleme. Ha nem játszott volna el a gondolatokkal, talán még ma sem született volna meg a relativitáselméletet.
- A gyerekei az ezerarcú Hankiss Elemérből mit visznek majd tovább?
- A lányom ötven frankkal és egy hátizsákkal indult el a semmibe; ma Párizsban pszichológus. A fiam ugyancsak egy fillér nélkül iratkozott be egy amerikai egyetemre, kölcsönt vett fel, dolgozott, a mai napig törleszti az adósságait, de ügyvéd New Yorkban. Igaz, hazavágyik.
- Bánja, hogy elmentek a gyerekei?
- Azt jobban bánnám, ha nem ott élnének, ahol szeretnek.
- De vajon jut-e nekik a közép-európai megpróbáltatások adta érzékenységből, hogy ne "hólyagok" legyenek majd, ahogy mondta?
- Itt nőttek fel. Nem féltem őket.