Hajósnak kevés a homok leve

A hajósi borvidéken körülbelül ötszáz hektár szőlőt művelnek, a homokkal kevert lösztalaj a vörös fajtáknak kedvez. A javarészt sváb származású családok által lakott nagyközség mellett egy ezerkétszáz pincéből álló pincefalu található, amely építészeti kuriózum - csak ne állna ilyen üresen. A hajósi svábokat annak idején a Csákyak ösztönözték a bortermelésre, ezért az itteniek, legalább a maguk örömére, mindig is borászkodtak. Ma összesen, ha húsz termelő kereskedik, de ők sem célozhatják meg az áruházláncokat - ahhoz ugyanis kevés az áru. Marad a vidéki turizmussal egybekötött üzletmenet: az egyedülálló hajósi pincefalut, mint látványosságot kellene eladni a borral együtt. A mára nagyjából kiépült szállások, vendéglátó egységek azonban félig üresen állnak nyaranta is: a vendég, ha végigitta a pincéket, más programot is szeretne. Az pedig nincs, leszámítva néhány olyan, nagyobb szabású rendezvényt, mint az Orbán-napi borünnep.
Minden minőségi alföldi bornak, a hajósinak is a homoki termékek rossz hírnevével kell megküzdenie. A borászok között is tartja magát az az előítélet, hogy jó bort csak hegyvidéken lehet előállítani, holott Wilhelm András szerint ilyen lapos helyen, mint Magyarország, a tengerszint feletti magasságkülönbség nem oszt, nem szoroz. Ráadásul minden, a borhamisításról szóló híradás tovább rontja azoknak a piaci helyzetét, akik az Alföldön tisztességesen űzik ezt az ipart. Leveri a termék árát: aki olcsó bort akar, az veszi a kétes származású, nevenincs butéliákat, a finnyás gourmand viszont csak drága, hegyvidéki nedűt hajlandó poharába tölteni.
Ezért a hajósiak már évek óta leginkább a szájhagyomány útján terjedő jó hírnevükre tudnak alapozni. Az apák kuncsaftjai járnak vissza a fiúkhoz: például a kalocsai érsek is innen szállítja a misebort. Persze a szájhagyomány is tévedhet néha, mint annak a fiatalembernek az esetében, aki beállított egy hajósi pincészetbe azzal, hogy negyven liter bort vinne. A borász megörült, mondta az árat, a vevő rábólintott, majd előkerült a lopótök: kóstoljon a vásárló. A fiatalember legyintett, minek kóstoljon, úgyis kólával keverve isszák majd a bort barátaival. A termelő is legyintett: ez esetben menjen isten hírével.
A borvidék minden szempontból határhelyzetben van: ennél nagyobb területen termett szőlőt el lehet adni nagy mennyiségben, kisebb területről el lehet adni kicsiben. Ez a közepes nagyság viszont éppen azt eredményezi, hogy szájhagyomány útján értékesítve megmarad a termék egy része, az áruházláncnak meg az összes együttvéve is kevés lenne. A bürokratikus kötelezettségek már érvényesek e borászokra, a nagy mennyiségű értékesítés anyagi előnyeit még nem élvezhetik. Talán szövetkezniük kéne - javasolják sokan -, de egyrészt ettől maguk a borászok is idegenkednek, másrészt egy ilyen szervezet fenntartásához olyan mennyiségű szőlőt kellene "elboltolniuk", amennyit talán meg tudnának termelni, de eladni nem.
A pincelátogatással egybekötött vidéki borturizmusra tettek a hajósiak - ámde ahhoz, hogy ez működjön, országos borkultúra kellene, ami jelenleg mintha kicsit hiányos lenne. A hajósiak mesélnek egy régebbi állami potentátról, aki díszvendégként kóstolta a kadarkájukat. A kamerák kereszttüzében erősen megmarkolta a poharat, és kijelentette: "Úgy vagyok én a borral, mint a politikával: le a vörösökkel!" - azzal a csodálni, szagolgatni, ízlelgetni való nedűt lehajtotta, mint a törkölyt.