Izrael biztonsága

- Három órával az indulás előtt legyen kinn - kéri egy női hang a ferihegyi repülőtér információs központjából. Furcsállom, mert általában két óra is elég a beszállás előtt. Amint a repülőtérre érek, megértem kérése okát. A plusz egy órát a biztonsági ellenőrzésre szánják.
Útlevelem rendben, repülőjegyem érvényes, nevem ott a listán. Ez más járatokra elegendő az utazáshoz - itt csak belépő. Fiatal hölgy külön asztalkához kísér, kérdezget. Hová utazom, hol fogok megszállni, kikkel fogok találkozni? A beszélgetés akkor válik meglepővé, amikor a táskám tartalma felől érdeklődik.
- Nézzük meg - javasolom, így a legtisztább, ám ő elhárítja, helyette elkezd kérdezgetni:
- Ki csomagolt?
- Én magam.
- Mikor?
- Tegnap este.
- Volt még valaki akkor a szobában?
- Senki.
- Kié a bőrönd?
- Az enyém.
- Ki használta korábban a bőröndöt?
- Tegnap vettem.
- Hol vette?
- Az egyik bevásárlóközpontban.
- Melyikben?
Megmondom, mire véget ér a különös kérdéssor. A hölgy utamra enged, csak azt kéri, beszállásomig ne fogadjak el senkitől semmit.
{p}
Izrael biztonsága ellentmondásos. Sehol akkora biztonsági ellenőrzés, és mégis, sehol annyi robbantás, kivéve talán mostanában Irakot.
Boltba akarok bemenni, előtte őr, a táskám érdekli. Belenéz, utána fémkereső detektorral pásztáz körbe. Rendben, bemehetek. Gyanús vagyok talán neki? Nem, mindenkit megnéz, férfiakat és nőket, zsidó és arab kinézetűeket egyaránt.
Pékség közelében várok az ismerősömre. A bolt előtt őr, akkurátusan megvizsgál minden betérőt. Már negyed órája álldogálok, figyelem a munkáját. Észrevesz, egy idő után odabólint, percenként rám néz, mit akarhatok. Végre érkezik az ismerősöm, mesélem neki a tapasztaltakat.
- Ne csodálkozz! Itt nemrég még egy pizzéria volt. Öngyilkos merénylő robbantotta fel, huszonnyolc embert vitt magával a halálba.
A leggyengébb láncszem továbbra is a közlekedés. A távolsági buszok biztonságosabbak, a felszállókat ellenőrzik. Amikor Izraelben jártam, szintén robbantottak. Netanyában, Tel-Avivtól északra egy tizennyolc éves fiú ment át a zebrán, és amikor a közepére ért, a levegőbe röpítette magát. Rajta kívül hárman haltak szörnyet, sokan megsebesültek. A fiú aznap érettségizett, kitűnőre, az anyjának azt mondta, elmegy megünnepelni. Az eset hatására megszigorították az ellenőrzést az országutakon.
Visszafelé már egyszerűbb lesz a reptéri ellenőrzés. Talán mert, úgyis kifelé megyek az országból. Tévedtem. A csomagvizsgálatra váró sorban álldogálókat sorra kérdezik, mi volt az utazásuk célja. Amikor megmondom, hogy újságíró vagyok, azonnal kiemelnek, s egy fiatal hölgy vesz kezelésbe. (Úgy látszik, erre a munkára ezt a korosztályt használják.) Hol jártam, kikkel találkoztam, miért éppen azokkal? Hol szálltam meg? Hogyan közlekedtem? Meg tudnám-e mutatni az autóbérleti szerződést? Közben minden dokumentumot átnéz, egyezteti az adatokat az útlevelem adataival. Ki fedezte a költségeimet? Egyáltalán honnan az út ötlete, ki állította össze a programomat, miért éppen engem küldtek? És ezt így, folyamatosan, húsz percen keresztül. Már azt gondolom, befejezte, amikor kezdi újra: hol szálltam meg, mivel közlekedtem, egyebek. S mindezt aztán még egyszer.
A végén nekem is volna egy kérdésem: idefele jövet a gépen felejtettem a telefonomat, tudna-e esetleg segíteni abban, hogy visszakapjam. Sajnos nem. Mégis igaza lehet hát az ismerősömnek, aki szerint a gépen felejtett tárgyakat automatikusan megsemmisítik. Különösen a telefonokra allergiásak, hiszen azok bombát is rejthetnek.
Ezek szerint a sok szigorúság ellenére ilyen egyszerű felrobbantani egy gépet?
Remélem, hogy nem.