Két úr beszélgetett

Ezután a jeles férfiak összes mondatát, gesztusát - sőt az öltözködésüket is - aprólékos vizsgálatnak vetették alá az arra felkent szakértők. Egyiküknek még azt sikerült megállapítania, hogy mindketten vétettek a képernyő előtti viselkedés kőbe vésett szabályai ellen: a kormányfő időnként a cipőtalpát mutatta a kamerának, a másiknak meg - bizony! - a túl rövid zokni miatt ki-kivillant a lábszára. S a lassan szinte mindent elöntő választási készülődésben minden részlet fontos lehet. Az elemzői buzgólkodás egyébként tökéletesen érthető, hiszen jó ideje nem volt rá lehetőségünk, hogy az életünket alapvetően befolyásoló ügyekről - mint például az árak, az infláció alakulásáról, a nyugdíjak helyzetéről vagy éppen a gyerekneveléshez adott támogatások elosztásáról - végre higgadtan, érvelve beszéljen a magyar politikai erőtér, vagy, ha úgy tetszik, nemzetünk két meghatározó alakja.
Jómagam egyáltalán nem tudok maradéktalanul együtt örvendezni azokkal, akik most a vita puszta tényének vagy a polémia kulturált hangnemének tapsolnak. Ha a mi közéletünk valóban normális lenne, akkor egy ilyen beszélgetés - rendszeresen és nem "médiaeseményként" - a parlamenti döntéshozatal természetes része lenne. Ha azonban a napilapok belpolitikai rovatait elolvassuk, könnyen úgy tűnhet, hogy nálunk pillanatnyilag az Országgyűlés legfontosabb feladata annak megállapítása, vajon a két jeles férfiú vagyona honnan is származik. Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc kamerák előtti kézfogása, érveik elemző ütköztetése legfeljebb apró sziget maradhat abban a sártengerben, amelyet a két politikai erő "szabadcsapatai" az elmúlt években összehordtak. Ne legyen kétségünk: a választások előtt ebből a fortyogó anyagból a következő hónapokban bőséggel hajigálnak majd egymásra a másikat ellenségként kezelő politikai harcosok. Nincs illúzióm afelől sem, hogy a vészesen közelgő választási kampány sem lesz tapintatosabb, mint az előző volt - pedig már akkor is térdig jártunk a riválist lejárató hazugságözönben, a valóságban teljesíthetetlen ígéretekben s a fenyegető jövőképekben: ha nem mi leszünk hatalmon, a másik majd ezt meg azt csinálja.
Sajnos nagyon élénken emlékszem a három és fél évvel ezelőtti eszelős állapotokra. Évtizedes baráti kapcsolatok fordultak ordítozós veszekedésbe ilyen-olyan pártvonzalmak miatt, a mi falunkban márciusra már volt "fideszes" meg "szoci" kocsma, idős parasztasszonyokat hallottam egymással kiabálni, hogy most akkor Medgyessy Péter vagy Orbán Viktor legyen az ország vezetője. Ám a legfájdalmasabbak számomra mégis azok a pillanatok voltak, amikor családon belül, a vasárnapi asztalnál lobogott fel a pártos harci tűz (azóta sem tudom megbocsátani magamnak, hogy ilyesmiben részem volt). Akkor mindenesetre megfogadtam, hasonló helyzetben én inkább néma leszek, mintsem hogy bármelyik rokonommal is még egyszer összevesszek valamelyik úri huncut politikus miatt.
Bár optimista továbbra sem vagyok, némi reményt azért mégis adhat az említett beszélgetés. Például arra, hogy a már emlegetett szabadcsapatok legalább kissé visszafogják majd magukat. Hogy a kampányban nem bunkókkal, hanem valós adatokra, megvalósítható célokra épülő érvekkel igyekeznek majd fölébe kerekedni ellenfelüknek. Ahogy a két úr tette azt abban a bizonyos másfél órában. Ha így lesz, akkor a minapi Gyurcsány-Orbán vita valóban a magyar közéleti kultúra fejlődésének mérföldköve lehet. De ha nem, akkor felesleges volt az egész. Marad nekünk az, ami eddig volt.