Kő kövön nem maradt a Tatrosnál

Fával védett partok
A Tatros a Gyimesek tetején, ahogy Csíkból megyünk át Moldvába, valahol a Fügés-tető oldalában ered, az országút mellett kanyarog száz kilométeren át, egészen Onyest városáig, ahol a Tázlóval egyesülve folytatja útját a Szeret felé. A Fügés-tetőről leereszkedve az utas Gyimesfelsőloknál találkozik vele először, itt még vígan átugorhatja. Tíz kilométerrel lejjebb, Középloknál azonban már szabályos kis hegyi folyó, amely ugyan deréknál nem ér feljebb, de hihetetlenül gyors, nem lehet megállni benne.
Még most, az újra átlagos nyári vízálláskor se.
Két hete pedig maga volt az Angara. Itt ugyan a házakig nemigen ért fel, de a kertekből a termést elvitte, és mások mellett elsodorta a Hidegség völgyébe vezető hidat is, pedig azon nehéz traktorok, teherautók is jártak. De az élet a gyimesi csángók között, hál' istennek, békés. A hegyoldalakon javában tart a szénakaszálás, a gyűjtés, hordás, az itt-ott megrongálódott melléképületek, istállók, szénatartók javítása a rokonok, szomszédok közreműködésével nem okoz különösebb gondot.
A csángó magyar azonban óvatos, továbbra sem bontja el a partvédő sáncokat. A Tatrosba ömlő patakok mentén furcsa dolgokat látni. A mederben, a szakadt parthoz szorítva rengeteg szálfa, és sok vízparti öreg fűz is kivágva, lent hevernek a mederben, végükkel a csonkolt törzshöz láncolva. Tapasztalatlan idegenekként már-már arra gondolunk, hogy milyen mohók, értelmetlen fapusztítók az itteniek, ám hamarosan rádöbbenünk az igazságra. E fákkal védik a partot s a mellette futó utakat, mert a fával - nem úgy, mint a kővel, a földdel - nehezebben bír el a víz.
{p}
A helyzet valahol az ezeréves határnál, a gyimesbükki vasútállomás után kezd drámaivá válni. De még ezek sem azok a sokkoló képek, amelyekre jó előre felkészült az ember. Ám aztán, Bruszturósza után elérve egy kanyart, egészen váratlanul összekuszálódik a folyó, az út meg a vasút addigi békés hármasa. Az országút fele hiányzik, a vasúti töltésnek nyoma sincs, a sínpár a hozzácsavarozott talpfákkal jó ötven méter hosszan lóg a levegőben a víz fölött. Egyszerűen elvitte alóla a földet, a követ a Tatros. A megroggyant betonoszlopok a vízben, a nagyfeszültségű vezetékek kis híján a vizet súrolják. Áram persze már nincs bennük, de a civilek így is messze elkerülik a környéküket.
Désről meg Kolozsvárról érkezett útépítők tanakodnak a szakadék fölött. Megérkezik két hatalmas dömper, és zúzott köveket borít a mederbe.
- Először a partot kell megerősíteni - magyarázza az egyik, Désről idevezényelt férfi -, hogy aztán majd a sínekhez lássunk hozzá. De hogy itt mikor járnak majd vonatok...?
Pedig a romániai magyarok szempontjából ez az egyik legfontosabb vasútvonal. Ez köti össze a Székelyföldet Moldvával, többek között a moldvai csángókkal. És nem csak a vasút sérült meg sok-sok helyen. Több szakaszon az országút is nehezen járható. A vasúti szakadás után pár kilométerrel például járhatatlan, egy gidres-gödrös mellékútra terelik a forgalmat. Közben két áradó, zavaros vizével szaladó patakon is át kell kelni, úgyhogy amikor visszatalál rá, az agyonstrapált országút igazi megváltás az autós számára.
{p}
Utak az iszapban
Ágas nagyobbacska település, piaccal, benzinkúttal, néhány emeletes házzal. A piac az országút melletti kis völgyben most is tart. Zöldség és gumipapucs, kaszakő és kukoricadara, műanyag vödör és kínai strandruha - minden, mint Magyarországon. A fizetésekhez viszonyítva az árak is hasonlóak. Csak a zöldség drágább. Egy kiló krumplit hetven-nyolcvan, egy kiló hagymát száz-száztíz forintnak megfelelő összegért adnak. Miközben a bérek jóval kisebbek.
- Elvitte a víz a termés jó részét - magyarázza egy Vrancea megyéből érkezett őstermelő, bizonyos Gheorghe Benescu. - Ahol pedig megmaradt, a magas talajvíz teszi tönkre a növényt. Ráadásul a sok eső miatt mindenféle betegségek támadnak. Korábban elég volt kéthetente permeteznünk, most öt-hat naponta kell megvédenünk a kevéske termést.
- Hogyan fogadják a drágulást a vásárlók?
- Morognak, de ennél már nem lesznek magasabbak az árak. Én mindenesetre nem fogom emelni. Nem akarok nyerészkedni a szerencsétleneken.
A hosszú Tatros-völgy egyetlen, ötven kilométer hosszú településfüzér, ráadásként innen is, onnan is kis patakok szaladnak a folyó felé, a patakvölgyekben pedig házak, utcák. Ott keletkeztek a legnagyobb károk, mert a hegyekből lezúduló víznek semmi se tudott ellenállni. A legtöbb híd odaveszett, így az ember vagy kerül, vagy megpróbál átgázolni a vízen, ha a túlsó partra akar jutni. Az egyik elsodort gyaloghíd cölöpjét a túloldalt most igyekeznek földbe verni. Egészen elképesztő módon: a cölöpön körbe öt méter magas deszkapódium, azon egy férfi, kezében hatalmas kalapács, és püföli az oszlopot. Aztán vált a deszkaállványt biztosító férfiak egyikével. Nem várnak állami segítségre.
Pedig az állam segít. A négy leginkább sújtott dél-moldvai megyében jó négyezer katona hordja az iszapot, menti a menthetőt. Köztük honfitársaink, akik vizet szivattyúznak, ivóvizet zacskóznak. Szükség is van rájuk, mert a helyiek aligha bírnának el a rájuk szakadt bajjal. Ami a Tatros völgyében nem is a víz, hanem inkább a sár, az iszap formájában jelentkezett. A vizet még talán át is vészelték volna a falvak. A víz három nap alatt eltakarodott, de itt maradt a tömérdek iszap. Portánként két-háromszáz köbméter homokos földet pakolt le egy-másfél méter magasan az ár. Mint télen, amikor utat ás az ember a hóban, úgy ássák most az árkokat a katonák, hogy egyáltalán ki lehessen nyitni a házak ajtaját. S hogy szellőzhessenek a falak, mert most plafonig vizes mindegyik.
{p}
Valahol Ágas túlsó felén öregasszony támasztja a kapufélfát, nézi a főút forgalmát. A nyolcvannégy éves Maria Bucaloiu sok mindent megélt már eddig, de olyat, mint az árvíz éjszakája volt...
- Arra ébredtem, hogy szabályosan libeg velem az ágy. Azt hittem, itt a vég, eljött értem a Teremtő - vet még ma is rémülten keresztet. - Ugrok le az ágyról, hát már derékig ér a víz. S már fel is kap, visz ki az utcára. De aztán jött a fiam, s megmenekültem.
Maria néni háza vizes ugyan, de jó erős, 1960-ban épült, egészen biztosan átvészeli a katasztrófát. Aligha reménykedhet ebben a szomszédja, Anastasoi Preluci. A valamikor gyönyörű, skanzenbe kívánkozó házacska falai nyakig nedvesek, a padló alatt még mindig szörcsög a víz, a bútorok egymás hegyén-hátán. A negyven év körüli elvált férfi valamerre a faluban bóklászik, de nyugodtan szét lehet nézni nála. Ártani már úgysem árthat neki senki, legfeljebb pár dohos széket meg egy maréknyi, a konyhaasztalon fonnyadó, még zöld levelű hagymát lophatnánk el tőle.
{p}
Farakáson hízók
- Ennyi maradt a szerencsétlennek - legyint Maria néni fia, aki viszonylag olcsón megúszta az áradatot, pedig itt lakik pár méterre. Igaz, az út másik oldalán, ami partosabb rész. - Az anyám háza is így jár, ha nem olyan magas az alap. De a melléképületeket vagy a kertet így is tönkretette az ár. Abból a kertből anyám már nemigen eszik az idén semmit. Kő terem benne, nem bab, burgonya.
A Tatros itt a kertek alatt folyik, a házaktól három-négyszáz méterre. De most, alig harminc méterre tőlük, egy új ága is született. Valószínűleg egy sok száz éve betemetett holt medret talált meg áradáskor a folyó. A régi ágra természetesen ólakat, istállókat, fészereket, csűröket építettek az emberek. A haragvó folyó elsodorta mindet. Mintha csak egy hatalmas buldózer ment volna végig a szérűskerteken: leszakított ólajtók, levegőben lógó gerendák, fa tetejére hajított tyúkketrecek maradtak utána.
- Az én két hízóm egy deszkarakás tetején húzta meg magát - invitál bennünket a portájára a község matematika-tanárnője, Viorica Cobuz. - Engem a ház teraszáról egy csónak szedett fel, a teheneinket pedig egy száraz dombra hajtották fel. Két napig tartott az ár, csak azután tudtunk hazajönni. Szaladtam le az ólhoz, de már előre féltem, hogy dögölve találok rájuk, a két disznónak azonban volt annyi esze, hogy kinyissa az ólajtót, s felkapaszkodjon egy farakásra.
A tanárnő udvarán is katonák dolgoznak. Fél méter szélességben szabályos árkot ásnak a házfalak mellett körbe, a homokos iszapot az udvar közepébe hányják, ott már rendes kis hegy emelkedik. Ám csak a ház körül dolgoznak, a melléképületekhez hozzá sem nyúlnak. Azt meghagyják a tulajdonosoknak. A tanárnőnél már azok is szabadok.
- Napszámosokat fogadtam - mondja. - A lányunk nagyon messze él, bent Erdélyben, Gyulafehérváron, az uram súlyos beteg, én meg nem bírnám el azt a tömérdek iszapot.
- Mennyi most a napszám? - kérdezzük, miközben a törmelékhegyek között megpróbálunk lebukdácsolni a folyóhoz.
- Drága. Kétszázezer lej.
Ezerkétszáz, ezerháromszáz forint, számoljuk át gyorsan. Nem is olyan sok. De a tanárnő kesernyésen azt feleli: az itteni árakat, béreket ne hasonlítsuk a magyarországiakhoz. Bár, jegyzi meg, akár sokkal nagyobb is lehetne a napszám, hiszen a házát mindenki szeretné megmenteni. És hajlandó nagy árat is fizetni ezért. Ha már nincsen biztosítása.
Márpedig a Tatros völgyében csak nagyon keveseknek van. Az állami ígéret nekik jelentheti a legnagyobb segítséget: a hírek szerint a lerombolt házak helyett az állam újakat épít, és a megrongáltakon is próbál javítani.
Hisszük, ha látjuk - morognak az ágasiak meg a csobánosiak, akik arra panaszkodnak, ők még a saját polgármesterükkel sem találkoztak az árvíz óta.
{p}
Ömlik ránk az áradat
Pedig a hivatalos emberek nagyon is jelen vannak. A levegőben helikopterek röpködnek, a leszaggatott partoldalakkal óriási dömperek küszködnek, s majd' minden téren egy segélyosztó autó. Igen sok görögkeleti papot is látni, a legtöbb helyen ők irányítják a segély szétosztását. Kenyér, víz, olaj, ruha hátán ruha. Van, ahová műszaki cikkek, porszívók, rádiók, kenyérpirítók meg ilyesmik is érkeznek. Látni lökdösődést, hallani kiabálást is, de az osztás általában békésen zajlik. Csak akkor van baj, amikor által kell menni a Tatroson és a megduzzadt patakokon. A települések fele ugyanis a túlsó parton lakik. Nekik nincs más választásuk: fejtetőre a doboz, hónalj alá a tömött nejlonzsák, s irány a folyó. Derékig, mellig ér, de itt már valamelyest lassabb, óvatosan araszolva át lehet lábalni rajta.
Már közel Comanestihez, Kománfalvához, Csobános túlsó végén Ioan Lupchia nem megy sehová. Bánatosan ül a háza előtt, nézi, mi maradt belőle.
A fele. Egy konyha meg egy szoba, a hátsó fala annak is hiányzik. És vagy tíz négyzetméter a levegőben lóg belőle.
- Arra ébredtünk, hogy a vasúti töltés alatt ömlik ránk az áradat - mondja az egykori kománfalvi bányász. - Nagy nehezen felmenekültünk a sínekhez, onnan néztük végig, hogyan sodorja ki a házunk alól a földet a víz. Itt maradtunk heten, árván. Én, az asszony, a fiam, meg annak a családja.
A levegőben lógó szobába be se mernek menni, a kis konyhában is csupán néhány matrac. Itt alszanak.
- De hogyan...? Heten! - nézünk rájuk.
- Felváltva - feleli a felesége, és elsírja magát. A szomszédasszonyok vigasztalják.
Pedig nekik is megvan a saját bajuk. Egyikük házát úgy betemette a lezúdult kőtörmelék, hogy az ablakokat is alig látni, a másikuk házából pedig nagy üstökkel, lavórokkal hordják kifelé a vizet a férfiak.
Az itt a baj, magyarázzák, hogy kiirtották az erdőket. Valami arab megvette a falusiaktól őket, s kivágta a fákat. Most kopár minden, a hegyekből azonnal lerohan a víz.
Így van, nem így van...? Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a román mezőgazdasági minisztérium közlése szerint az ár által leginkább sújtott Bákó megye erdeinek felét az elmúlt öt évben kiirtották.
Még reggel, a legsúlyosabb árvízi károk felé tartva szóba elegyedtünk egy öregemberrel. Az út mellett ült egy hídon, állát a markába hajtva nézte a vizet. Az ő házában is a plafonig ér a sár, de őt ez már nem érdekli. Visszafelé tartva is ott találjuk a hídon.
- Mi történt itt, Ioan bátyánk? - kérdezzük tőle.
Sokáig hallgat, majd felbök az égre.
- Azt kérdezzék...