Kucsmából nem lehet kakas

- Hol rejtőzködik?
- Nem bújdostam el. Budapesten, a második kerületben lakom.
- Azért kérdezem, mert amióta visszavonult a politikától, sehol nem látjuk.
- Ez szükségszerű, hiszen sem televíziós, sem politikus nem vagyok. Mindennap bejárok egy hivatalba, ahol köztisztviselőként dolgozom. Ebben a minőségben nem szerepelek a nyilvánosság előtt, noha figyelem a körülöttünk történteket, és van is véleményem róluk. Ha a múltamról kérdeznek, arról minden további nélkül beszélhetek.
- Nem hiányzik a reflektorfény, a népszerűség?
- Őszintén szólva hiányzik, hiszen évtizedeken keresztül hozzá voltam szokva. De azért még most is sokan felismernek, igaz, nem a mai fiatalok. Éppen ma délelőtt történt, ahogy jöttem ki egy parkolóházból, udvariasan intett a garázsmester: "Parancsoljon, Király úr!" Ilyenkor úgy érzem, nem voltak hiába valók a politikában eltöltött évek.
- Szóba elegyednek önnel az utcán?
- Persze. Ha leszaladok az éjjel-nappali boltba, ott is megszólítanak. Szívesen megosztom másokkal a gondolataimat, ilyenkor aztán jól eldiskurálunk.
- Hol jobb véleményt nyilvánítani: a kisboltban vagy a parlamentben?
- Hát azért ez nem ugyanaz. De én mindig őszintén beszélek, ugyanazt mondom két ember vagy száz ember előtt is.
- Ez viszont nem mindenkinek tetszik...
- A régi politikai rendszer képviselőinek biztosan nem tetszett. Hiszen nem egy utolsó kocsmában mondtam a magamét, hanem az ország nyilvánossága előtt, még ha az cenzúrázott nyilvánosság is volt akkoriban.
{p}
- Jött, látott, győzött a parlamentben. Bejárta a sajtót egy fotó, ahol felszólalása közben szemrehányó pillantásokat vetve elhalad ön melett Kádár János. Nem félt tőle?
- Én? Miért féltem volna tőle? Ha jól emlékszem, a kép címe Történelmi pillantások volt. Kádárral egyetlen egyszer találkoztam testközelből, de akkor sem hozzám jött oda, hanem ahhoz a matyó népviseletbe öltözött díszképviselőhöz, akivel a parlament folyosón beszélgettem. Talán mondanom sem kell, velem nem fogott kezet...
- Nyilván nem rajongott önért.
- Hát nem. Az említett fotóról még annyit: nem mindennapos politikai szituációt örökített meg 1988 októberében. Én Bős-Nagymaros ellen szólaltam fel, közben belépett Kádár az ülésterembe, s amikor meghallotta, mit mondok, azt gondolhatta, "mit keres ez a gyerek itt". De nem volt semmilyen retorzió. Legalább is nem tudok róla, hogy tett-e valaki ellenem lépéseket. Azért akkor már benne volt a levegőben a változás lehetősége.
- Kiből volt több? Segítőből vagy gáncsoskodóból?
- Gáncsoskodóból. Voltak csendes, de voltak hangos rosszakaróim is. Főleg azok tartottak ellenségnek, akiket elvhű emberként raktak be a parlamentbe. Nekem legalább az 1985-ös parlamenti választás kemény megmérettetés volt, a szegedi párthatalmassággal, Komócsin Mihállyal szemben. Meg kellett vívnom a harcaimat, sőt bizonyos félelmeket is meg kellett élnem.
- Jól hallom? Félt? Az előbb azt mondta, nem félt.
- Na jó, nem tagadom, néha féltem. Egyszál késsel robogó gyorsvonatra támadni őrültség, de meg kell próbálni valamilyen módon lelassítani. Attól persze félhet az ember, mi lesz akkor, ha elgázolja a gyorsvonat. Valahogy így voltam én is.
- Újszerű, bátor hangot ütött meg. Honnan volt hozzá bátorsága?
- Soha nem tűrtem el magam körül az igazságtalanságot. Hetedikes lehettem, amikor valamiért nagyon leszidta a tanárnő a padtársamat, én meg a védelmére keltem. Ettől kezdve nekem sem volt előtte maradásom. A végén apámat is behívatta, és tudomására hozta, hogy állandóan visszabeszélek. Apám levette a kucsmát a fejéről, és azt mondta, ha a tanárnő úgy vélekedik róla, hogy ez egy kakas, ne ellenkezzek vele. Dehogynem! Micsoda badarság egy kucsmát kakasnak nézni!? Szóval így nőttem fel, és később sem változtam meg.
{p}
- Adott egyfajta rutint a közszerepléshez a televíziózás is?
- Sokat jelentett. De megszoktam a szereplést iskolásként is, számos versmondó versenyen vettem részt. Az egyik kecskeméti úttörő seregszemlén második díjat kaptam, a győztes pedig a velem egykorú Piros Ildikó lett, akire büszke lehet szülővárosa, mert nagyszerű színésznő lett belőle.
- Ön is színésznek készült?
- Igen. Kecskeméti éveim alatt rendszeresen jártam színházba, megérintett a művészvilág. Gimnazistaként a színjátszókör tagja voltam. Aztán másként alakultak a dolgaim. Édesapám tanár lévén adott egy-két hasznos tanácsot. Például azt javasolta, menjek el a templomba, mert értelmesen és érthetően beszélni csak a papoktól tanulhatok meg. Élvezettel figyeltem őket, ahogyan szónokolnak.
- Aha! Papoktól tanulta a retorikát! Ami a szívén, az a száján. Népszerűségének ez volt a titka?
- Ez is. Engem igazából a szegedi televízió tett ismertté. 1978-tól kezdve olyan műsorokat vezettem és olyan riportfilmeket készítettem, amelyek szakmailag vállalhatók voltak és a nézők is szerették. Azokban az időkben még az értékek szerint választott magának kedvencet a közönség. Az én népszerűségemben az is közrejátszott, hogy az emberek látták azt is, hogy ismert tévésből lett képviselőként a hatalmasságoknak is odamondogatok...
{p}
- Nem szaladt el önnel a ló?
- Sose felejtettem el, hogy honnan jöttem. A kiskunfélegyházi városszélen mezítláb és klottgatyában rúgtam a port. Nem volt könnyű a kecskeméti internátusban sem. Nekem minden apró sikerért meg kellett dolgoznom. Értem ezt a későbbi időkre is.
- Kértek öntől valaha protekciót?
- Nem. Valahogy megérezték a választóim, hogy az én közszereplésem nem a járdaépítések sikerességében nyilvánul meg.
- A rendszerváltás tényleg nagyobb ügy volt egy járdaépítésnél.
- A békés rendszerváltásban sokaknak volt szerepe, de hogy elindulhatott a folyamat, abban nekem is volt részem az által, hogy 1985-ben bekerültem a parlamentbe, és felszólalásaimmal heves visszhangot keltettem.
- Mi az oka, hogy nem talált magának egy állandó pártot?
- Kettős oka van. Ahhoz, hogy pártkeretek közt karriert érjen el valaki, önmagából sokat fel kell adni a csapat érdekében. Sokszor olyan mértékig kell elkötelezettnek lenni, ami nem biztos, hogy menni fog annak, aki mást vagy többet szeretne. Ilyenkor jön az identitászavar, jönnek a konfliktusok. Velem kapcsolatban a másik okot abban látom, hogy engem soha nem csak egy dolog érdekelt, több mindent szeretek kipróbálni az újságírástól a politikán át a közigazgatásig.
- Hadd legyek kicsit gonosz: az MDF-től az MSZP-ig eljutni túlságosan sokirányú érdeklődésre vall...
- Én a sokirányú érdeklődést politikai értelemben szűkebben értelmezném. Nem véletlenül voltam ott Lakiteleken, de miután akkor rúgtak ki az MSZMP-ből, nem akartam belépni az akkor párttá szerveződő MDF-be, pusztán azért, hogy egy újabb párthoz tartozzam. Bár a támogatásukkal indultam a következő választásokon, igazából soha nem fogadtak maguk közé. Ami pedig az MSZP-t illeti: én alapvetően baloldali beállítottságú vagyok. Mindig nép- és földközeli ember voltam, és az is maradtam.
{p}
- És hogy jön ezekhez a szociáldemokrata párt?
- Anyám halála előtt nem sokkal árulta el, hogy nagyapám tagja volt a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hol is az én helyem valójában. Ám az 1994-es országgyűlési választásokon az egy százalékot sem értük el. Az MSZP-vel azért akartam kezdeni, mert úgy képzeltem, hogy a szocialisták visszatérnek majd az anyapártjukhoz, az MSZDP-hez, de erről hallani sem akartak. Ez a történelmi lehetőség végleg elúszott. Aztán 1998-ban még egy próbát tettem: szocialista színekben indultam a választásokon Kecskeméten, de a fideszes jelölt kicsivel megelőzött.
- Mivel magyarázza, hogy párt nélkül, magánzóként, de függetlenként sem volt sikeres?
- Az MDF frakcióból azért léptem ki, mert az MDF-SZDSZ paktum megkötésekor csak szűk kör véleménye számított. Én a demokráciát nem így képzeltem el. Ekkor lettem független, bár előtte sem párttagként voltam frakciótag. A kérdésére válaszolva: úgy látszik, nekem nem megy olyan jól az, hogy egy párt elvárásainak megfeleljek - pedig mindig törekedtem rá -, természetesen úgy, hogy önmagammal is békében maradjak.
- Végül 1998-ban befejezte.
- Akkorra az első házasságom is tönkre ment. Elhatároztam, hogy kimegyek külföldre angol nyelvet tanulni és egy posztgraduális képzésre, majd a megszerzett tudással felvértezve hazatérésem után az európai parlamenti választásokon visszatérek a politikai közéletbe. Sikerült bekerülnöm Bostonban a Harward Egyetemre, minden a terveim szerint haladt. Aztán nyáron hazajöttem, s amikor kora ősszel vittem a gyerekeimet az iskolába, egyikük tanárnője azzal fogadott, milyen jó, hogy végre engem is lát. Ennek hallatán megjegyezte a fiam: "a papa elhagyott bennünket". Ez annyira szíven ütött, hogy nem mentem vissza Amerikába. A család mellett döntöttem.
- Mintha egy kicsit elérzékenyült volna... És ha most újra megkeresné valaki?
- Egyelőre csak a munkám érdekel. És a két kisfiam. Ha majd felnőnek, talán újra eszembe jut, hogy tizenötévnyi politikai tapasztalattal mihez kezdhetnék. Időközben sok mindent helyére raktam magamban, és kibeszélhettem magamból, mint most ebben az interjúban.