Marcipániát alapít a cukrászkirály

Ha külön államot alapítanának az édesszájúaknak, azt bizonyosan Marcipánia névre keresztelnék. Ott minden cukormasszából volna, nemcsak a házak, de a bútorok is, sőt, a kályhák, a gramofonok, a képek a falon. Egerben ez mégsem mese. A festékillatú épületben mestergerendás mennyezetű szobák sorát látom, egyelőre még üres tárlókkal. A falnak támasztott "festmények" mindegyike cukortáblára készült, a mester színezett tojásfehérjéből készített festékkel, nyomózsákból pingálja rájuk a mintát. Emitt Kopcsik úr címere: rajta egy sas, amely kiterjesztett fél szárnyával habverőt, a másikkal nyújtófát tart.
- Mindenütt marcipán lesz?
- Ez egy varázslatos hely lesz. Százhúsz ide illő tárgyat készítettem. Három éve csak a kiállítás anyagán dolgozom, méghozzá tíz-tizenkét órát napjában. Lesz itt marcipánból formált, ember magasságú egri borospalack, két és fél méter magas, díszített cukoróra, a várvédő Dobó István díszpajzsának édes másolata.
- Hogyan ötlötte ki, hogy cukorból nemcsak krémes meg habroló készülhet?
- A kényszer szülte a dolgot. Évtizedekig én is a sütemények világában éltem. Tortákat cifráztam, linzerkarikákat sütöttem, később irányítottam egy egri cukrászüzemet. Miután megismertek a városban, a vendéglátó vállalat nyitott egy olyan cukrászdát, ami az én nevemet viselte. A Kopcsikba nemcsak az ínycsiklandzó illatok csalogatták be a vendégeket, de tárlatokat, irodalmi esteket és koncerteket is tartottunk.
- Aztán 1995-ben következett a hideg zuhany...
- Erről nem is igen szeretek beszélni. Jött a privatizáció, eladták az üzletet, én pedig "földönfutó" lettem. Mihez kezdjen egy cukrász cukrászda nélkül?
- Addigra már komoly nemzetközi sikereket könyvelhetett el. Ez sem segített?
- Valóban, 1988-ban a frankfurti cukrászolimpián a magyar csapat tagjaként Oscar-díjat kaptam, és sorra gyűjtöttem be az érmeket a többi nemzetközi versenyen is. Ennek ellenére állás nélkül maradtam. Egy hónapig csak tengtem-lengtem. Könyörületből a helyi vendéglátó-ipari iskolában biztosítottak egy üres sufnit, s én őrült munkába kezdtem.
{p}
- Milyen cél hajtotta?
- Fogalmam sem volt, mit kezdek az elkészült figurákkal. Csak annyit tudtam, hogy számomra ez a legjobb terápia. A saját pénzemből marcipán-alapanyagot meg porcukrot vettem, s reggel nyolctól este nyolcig gürcöltem. A kollégáim megkérdezték: ha már úgy sincs jobb dolgom, miért nem indulok a berlini cukrászolimpián? Tényleg, miért is ne!?
- Nemcsak hogy benevezett a versengésre, de mindjárt be is írta magát a Guinness-rekordok könyvébe...
- Úgy éreztem, csoda történt. Tíz munkámra tíz aranyérmet akasztottak a nyakamba, s ezzel minden csúcsot megdöntöttem. Másodszor egy cukorfreskómmal kerültem be a Guinness-könyvbe, a török miniatúrák stílusában készült, három és fél négyzetméteres alkotás ugyanis a legnagyobb a maga nemében.
- Az olimpia után dúskálhatott az ajánlatokban?
- Szó sem volt ilyesmiről. Visszamentem a kis spájzomba, és tovább "barkácsoltam". Az igazsághoz tartozik, hogy később háromszor is hívtak vissza az egykori Kopcsik cukrászdába, ugyanis az utódom csődbe vitte az üzletet. Én azonban mindig nemet mondtam. Az embernek legyen tartása, még ha szerény is.
- Mire volt olyan szerény?
- Én már csak ilyen balfácán vagyok. Nekem még autóm sincsen. Magam sem tudom, honnan volt elég hitem és erőm. Annyit azonban éreztem: az a legjobb, ha a munkába ölöm a bánatom. Aztán egyszer csak kisütött a nap, kaptam egy nagy megrendelést. Herczeg István grafikusművész barátommal négy és fél évig dolgoztunk a moszkvai Esterházy cukrászda berendezésén. Ikonok sorát készítettem marcipánból, megfestettem például Borisz Godunovot meg Rettegett Ivánt.
{p}
- Sosem nevezték giccsnek a munkáit?
- Nem, az ilyesmire vigyázok. II. Alekszej, minden oroszok pátriárkája egy ikonomért oklevéllel jutalmazott meg, melyre ezt íratta: "Az Úristen gazdagon ajándékozta meg Önt művészi tehetséggel, melyet a mestercukrász szakmában hasznosít". Egyébként két nagy szenvedélyem van, a képzőművészet és a zene. Évtizedek óta gyűjtöm a kortárs festők és grafikusok képeit, sokukkal össze is barátkoztam. Ezért is van, hogy jobban tisztelem a művészetet annál, mintsem hogy ízléstelen dolgot adjak ki a kezemből.
- Mind ez ideig Moszkváig kellett menniük azoknak, akik látni akarták a cukorremekeit. Bántotta?
- Lépten-nyomon azt tudakolták tőlem, hogy merre találják az egri marcipánkiállítást. Elkeserített, hogy mindig azt kellett válaszolnom, egyelőre semerre. Három éve aztán a város polgármestere, Nagy Imre kézen fogta az ügyet. Elhozott ide, a minarethez közeli Harangöntő-házhoz, s azt mondta, itt lesz a múzeumom. Szétnéztem, s egy gazos telket láttam, rajta egy ódon, lerobbant építménnyel. Itt laktak kétszázötven éve az egri harangöntő-dinasztiák. Kellett hozzá egy kis képzelőerő, hogy higyjek az ígéretnek...
- Azóta felújították a műemlék épületet, a város ráköltött százmillió forintot e különleges látványosságra. Megnyugodott már?
- Már csak karnyújtásnyira vagyok attól, hogy megvalósuljon az álmom. S tessék, annyira izgulok, hogy remeg a gyomrom... Félek, nehogy közbejöjjön valami.
- Mikor volt ideje utoljára tortát sütni?
- Nem is tudom... Talán húsvétkor, az unokámnak. Igazából azt sem figyelem, milyen nap van vagy milyen évszak. Egészen más dimenzióban élek. Ez itt Marcipánia. Olyan, mint egy külön ország, átitatva zenével és örömmel. Ez az én kis birodalmam...