A mi Emberünk

Miközben e sorokat írom, szakad az eső. Az időjárás már csak ilyen, nem néz a naptárra, ha esnie kell, hát esik. A gond pusztán annyi, hogy most éppen államiságunk megünneplésére készülünk - legalábbis elvileg -, de talán ennél is szomorúbb, hogy augusztus huszadika a nyárvég utolsó alkalma egynémely kirándulásra, netán rövidebb üdülésre, szóval, amint véget ér a nyár, még egy icipicit lazítunk. Van, aki a pesti Duna-partra igyekszik ezen a napon, mások a Balatonnál találnak eltöltendő időt.
Volna ugyanis miről eltanakodnunk, hiszen a mindennapi életünket, hivatalos lehetőségeinket alapjaiban befolyásoló rendszer - ezt hívhatjuk akár államnak is - hazánk megjelenítését és közérzetét egyként uralja.
Szent István királyunk ezer éve két tényt ismert fel. Az egyik az volt, hogy a kalandozásnak, a városok kirablásának vége. (Katonailag is befejeződött a vállalkozás, de erről majd máskor.) A másik pedig az, hogy nemzetünket be kell "tagosítani" az akkori Európába, s ehhez - vagyis népünk hivatalos elfogadtatásához - megszentelt korona kell. Csakhogy II. Szilveszter pápa gondolkodóba esett: vajon a rebellis magyaroknak vagy - eredeti szándéka szerint - a lengyel fejedelemnek jusson a királyi fejdísz. A tanakodás tizennégy hónapig tartott, miközben a Szentszék diplomatái sűrűn értekeztek III. Ottó német-római császárral is (uralkodott fél Európán 983 és 1002 között), s a történészek a mai napig nem jutottak egyezségre abban, vajon a magyar államiság első hivatalos jelképe melyik, a "magyarok nyilaitól" tartó főméltóság ajándéka is volt nemzetünknek. Nehéz volna az akkori eseményeket pontosan nyomon követni, mindenesetre tény: Szent István királyunkat az Úr ezredik évének karácsonyán királlyá koronázták.
{p}
Azóta létezik a fogalom: "magyar államiság". Legyünk büszkék rá.
Legyünk még akkor is, ha manapság az államról egy csomó rossz ízű kifejezés jut eszünkbe, nehezen emésztjük lassúságát, ügyintézőinek korrupcióját, a rendszer egészének nehézkességét. És talán csendesen mégis ismerjük el: mindez a miénk. Egy ország, egy nemzet akkor válik "tényezővé" a világban, ha saját igazgatását kiépítette, vannak hivatalos külkapcsolati szervei. Ezt az egészet együtt hívjuk államnak. Az államalapítás ünnepe azért több - legalábbis számomra - minden egyéb nemzeti piros betűs dátumnál, mert az aktussal ezer éve maga a Nagyságos Európa vette tudomásul, hogy létezünk, s életterünk itt, a Kárpát-medencében található. Azóta lehet arról vitatkozni, hogy hivatalos határainkon kívül élő nemzettársaink jogi státusa miként is alakul, kaphatnak-e magyar útlevelet, kedvezményes munkavállalási engedélyt, és még sorolhatnánk a jogi formulákat, de felesleges. Ország, egy nép hivatalos létezési környezete vagyunk, és kész. Nem vitatkozik rajta senki.
Kevesen érzik mifelénk, hogy ennek puszta lehetősége egy állítólag beteges, vékony csontú, rőt szakállú magyar embernek köszönhető, aki időben látott túl az adott történelmi horizonton, és saját családjának felével is szembe kerülve felismerte, merre van nemzetünk túlélési esélye.
Beismerem, nem tudom, István királyunk pontosan miféle csodákat tett, hogy nevéhez a Szent előnév illeszkedhessék. Egy azonban biztos: első királyunk csaknem pontosan harmincéves uralkodása alapja mindannak, amit ma Magyarországnak nevezünk. Menjünk bár a Balatonra, csodáljuk a Duna-parti tűzijátékot, jusson most eszünkbe ő. Akár csak futólag is.
Megérdemli. Ő a mi emberünk.