Gátfutás a karrierért

Az idei felvételi abban különbözött minden korábbi megmérettetéstől, hogy a tanulók választhattak: egyszerű érettségi vagy emelt szintű tudásvizsga után próbálkoznak átkerülni a magasabb képzésbe. Minden ellentétes sajtóhír ellenére tény, a felvételt nyertek aránya az új rendszerben sem változott: nagyjából negyvenszázaléknyi jelentkező bejutott az óhajtott karra - a többi kimaradt. Hosszú évek óta ez a helyzet. A szórás persze nagy, hiszen az orvosi szakok egyike-másika már-már egy önálló kurzussal felérő "belépőt" követel meg, máshol viszont az is évfolyamot kezdhet - persze többnyire busás tandíjért -, aki épp csak szépen köszönt a felvételi előtt. A mai felvételi rendszer és a hozzá kapcsolódó furcsaságok, meg a több tízezer, a nagybetűs Életre készülő fiatal számára elfogadhatatlan döntés azonban nem tekinthető csak napjaink tünetének, az okok mélyebbre nyúlnak.
Nagyon nehéz beismerni, de igaz: a mi nemzetünk, államunk pillanatnyilag - úgy másfél évtizede - nem nagyon tud mit kezdeni saját ifjúságával. Ha a statisztikák igazak, a friss középszintű végzettséget szerzett s a felsőoktatásba be nem került fiatal magyarok fele képtelen azonnal valamilyen életpályát kezdeni. Egy-két hónapos szerződésekkel sodródnak ismeretlen irányba, táskájukban legalább három fényképes önéletrajz lapul, mert sohasem lehet tudni, mikor lesz szükség rá valahol. Nem jobb a helyzet a diplomások körében sem, hiszen vannak szakok - akár a jogi vagy az orvosi is -, melyek végzőseinek nagy része ugyanúgy évekig keresi a helyét, mint az általános érettségivel végül patikalaboránsnak vagy földmérő figuránsnak szerződő gimnazista. Nagyon halkan jegyzem meg eközben, hogy megbízható, "életvitelszerűen is kifogástalan" (idézet egy hirdetési újságból) kőművesből, lakatosból, ácsból hiány van - de ez a felvetés talán túl messzire vezetne... Annyit mindenesetre érdemes tanulságként leszűrnünk, hogy fiaink és lányaink többsége inkább irodához illően divatos zakóba és blúzba öltözne szívesebben, mint overallba, és e szemléletnek bizony tömör hátterét adja a felsőoktatási rendszer is.
"Intellektuális elfekvő vagyunk, meghosszabbított óvoda" - mondta egyetemi oktató ismerősöm, és még csak nem is mosolygott közben. Az egyetemisták fele szerinte csak azért iratkozik be valamelyik szakra, mert a diploma úgy általában nagyon kell. Hiányzik belőlük bármiféle szakmai elhivatottság. A felvételin, vizsgákon, bizottságos szigorlatokon folyó túlélési gyakorlat egyetlen célja számukra a "papír" megszerzése - és ebben napjaink "üzleti alapú" társadalma is nagy szerepet játszik. Tavaly készült egy reprezentatív felmérés arról, hogy egy friss diplomás ma Magyarországon hogyan tud elhelyezkedni. Csaknem negyvenszázalékos nyomatékot kapott az a válasz, amely szerint "ismerősök, rokonok, segítők útján".
Talán itt kéne kitenni a pontot, de egy apróságot mégsem hagyhatunk szó nélkül. Fiataljaink egyre nagyobb része már nem a hazai felvételi ponthatárokat, hanem a külországi ösztöndíj-lehetőségeket böngészi. Tavaly csaknem harmincezren vettek részt ilyen képzésen. Minden második közülük nem jött haza, odakint keresi további boldogulását. Többségük kimagaslóan tehetséges.
Nálunk pedig akad olyan, kétezres lélekszámú falu, ahol két és fél éve nincs háziorvos.
Valami itt nem stimmel. És nem csak a felvételivel.