Hódolat a Szűzanyának

A nyírcsaholyiak következetesek voltak mindig, gyalogos processziójuk sohasem szünetelt. Tulajdonképpen az ő kitartásuknak köszönhető az, hogy a környéken egyre több katolikus közösségben térnek vissza a régi rendhez, s vállalják a nagy kitartást kívánó gyalogos menetet.
A csaholyiak az idei nagybúcsúra is gyalog készülnek. Szombat hajnal van, augusztus dereka, hajnali fél öt, zúgnak a harangok. Misére hívja a zarándokokat. Még sötét van, nagyon sok portán ég a villany, s majd' mindegyik ablakában gyertya világít. Onnan ma reggel valaki biztosan útra kél. Néhány perc, és megtelik a templom. Bent Ihnát tisztelendő úr misézik. Pontosan ötkor megszólalnak megint a harangok, s felhangzik a Boldogasszony anyánk..., a processziót útnak indító ének. A templom körül már legalább háromszázan, rengeteg a kocsi, a kisbusz, ha profánok akarunk lenni, a tulajdonképpeni hadtáp. Az elemózsiás szatyrokat, a vizes üvegeket, a tartalék ruhát ugyanis már rég nem háton viszik. Arra valók a járművek.
- Azt már a mi időnkben se a hátunkon vittük - mondja a menet végén ballagó, nyolcvannégy esztendős Varga Gyula. - Amikor én siheder voltam, szekerek jöttek utánunk. Négy-öt szekér is. Nem azért, mert olyan sok ételt-italt vittünk. A szalmát, a derékaljat hozták utánunk. Pajtákban, csűrökben aludtunk, Pócson sokan várták így a búcsúsokat.
Máriapócs harmincöt kilométer ide, a csaholyi faluvégen álló kereszttől harminchárom. A menet itt megáll, elmond egy imát, s elbúcsúzik a kísérőktől. Aztán megindulnak a homokúton Nyírmeggyes felé. Álmos napraforgótáblák között kanyarognak, vastag porfelhő úszik utánuk. Most kel fel a nap, nagy, vörös korongja lassan beragyogja a mezőt. Fél kilenc tájban érjük el Hodászt, a görög katolikus templomot s parókiát, az ottani lelkész, Gelsei Gábor üdvözli a búcsúsokat. Mögöttünk van már vagy tizenöt kilométer, jól esik elnyújtózni a fűben. Varga Gyula is letelepszik. Itt van a fia, a menye is, fasírtot, rántott húst tesznek elé.
- Jó lett volna régen egy kis darab szalonna is - veszi elő bicskáját az öreg. - De hát tízen voltunk testvérek, szegény anyánk sokszor csak egy kis túrót, olajat tudott hozni. Meg hát a kenyeret... Felkötötte hátára a hamvast, s abban a kenyeret! De jó volt. Tizenöt éves voltam akkor.
{p}
Később fiatal legények állnak meg előtte, a hadtáposok sofőrjei, mosolyogva köszöntik.- Jó napot, Gyula bácsi! Éljen a barátság!- Éljen! - feleli az öreg, s kettévág egy csirkecombot. Egyre többen veszik körül, mind tizenöt-húsz éves fiatal. A processzió résztvevőinek zömét is ők alkotják. Furcsa mód ötven évnél idősebb zarándokot nem is igen látni. Pedig azt hinnénk, a búcsúsok mind feketébe öltözött vénasszonyok, vénemberek, akik úton-útfélen hányják magukra a keresztet. Helyettük itt a tömérdek fiatal, s azt mondják, még többen is lennének.
- Nagy lagzi lesz ma, otthon maradt a fél falu - mondja az egyik mikrobusz vezetője, Sváb Attila. A hosszú, göndör hajat viselő, egyébként presszót üzemeltető fiatalember ugyan római katolikus, ennek ellenére tíz éves kora óta minden évben elmegy Pócsra. Most tizennyolcadszor.
A kérdésen, hogy mi vonzza őt meg a kortársait Pócsra, hosszan gondolkodik, majd azt feleli, hogy a hit. Hogy a saját otthonán kívül van a világban még egy hely, ahová hazatérhet az ember. Ahol megnyugodhat. Ahol, ha kell, erőt meríthet.
Kint, az utcán halk, de egyre erősödő énekszó, másik processzió közeledik. Fiatal papjukkal az élen az ópályiak érkeznek. Összetalálkozván a csaholyiakkal meghajtják egymás felé a keresztet, a templomi zászlókat, így köszönnek. Aztán a pályiak telepednek le a fűbe. Ők is vannak vagy százan, Gelsei tisztelendő asszony legalább húszadszor fordul a kávéval, teával. Főleg az utóbbinak nagy a keletje, jobban oltja a szomjat a víznél.
Két faluval odébb az iméntieknél is nagyobb csapat rója a kilométereket. A kárpátaljaiak menete most hagyta el Pusztadobost, hamarosan Paposon lesznek. Még előttük van vagy harminc kilométer. S mögöttük ötven! Paposon már sok köztük a sántító, napégette vándor, de erős tempóban mennek, és hihetetlen fegyelmezetten. Magas, szikár, harmincöt-negyven év körüli pap vezeti őket, a rekkenő meleg ellenére hosszú, fekete reverendában. De nem ő diktálja a tempót. Hanem, kezében piros-fehér-zöld zászlóval, egy tizenkét éves forma fiúcska, aki oly elszántan lépked, mintha csatába vinné az övéit. Három fiatal férfi zárja a sort. Rövidnadrágban, tornacipőben, s mint mindenkin, rajtuk is fehér póló - utalva a könnyező Szűz képének száz évvel ezelőtti könnyezésére - "Jubileumi zarándoklat 1905-2005" felirattal. Ha nem lenne a felirat, akár egy sportegylet tagjainak is nézhetnénk őket.
{p}
- Nem tévednek nagyot, hisz végtére is egy csapatot alkotunk - nevetnek, aztán bemutatkoznak. Egyikük Egressy Miklós, makkosjánosi görög katolikus lelkésze. Ő viszi a szót. - Igaz, vagy tizenöt helyről gyűltünk össze, s rajtunk, magyarokon kívül vannak köztünk ruszinok, sőt, lembergi ukránok is, de, mondom, egy csapatban játszunk. A kapitányunk is egy természetesen - mutat fel mosolyogva az égre.
Tegnap reggel indultak a határtól, negyven kilométer után Pusztadoboson töltötték az éjszakát. Korábban egy sokkal tehetősebb faluban aludtak, de ott nem sokba nézték őket. Megtudván ezt a pusztaiak, magukhoz hívtak mindenkit. Családoknál kaptak s kapnak azóta is szállást.
- Meg annyi szeretetet, hogy az ember szeme könnybe lábad tőle - lassítja meg lépteit a Nagybégányról jött Gajdos Árpádné, akinek a kisfia a zászlós. - Ugyanúgy, mint amikor meglátja a pócsi Szűzanya képét. Ő a mi második édesanyánk, ezért jövünk el évente legalább egyszer Pócsra. Hogy elmondjuk neki az életünket. Azt is, amit a pusztadobosiaktól kapunk. Most is minden jót az asztalra tettek. Jól esett, pláne a húsleves. De áruljuk el, minek örülünk mi Pusztán a legjobban? A barátságuknak.
Mi még messze járunk, a kárpátaljaiak előtt még jó húsz kilométer. De Pócson a bazilika előtti tér lassan megtelik, magyar, ruszin, szlovák, román szavakat hallani. Már most is sok ezren vannak, holnap azonban ötvenezernél is többen lesznek. Jönnek köszönteni Máriát, Magyarország s a népek oltalmazóját.

Kegykép
A pócsi kegyképet 1676-ban a helyi bíró készíttette török rabságból történt szabadulásának emlékére a pócsi görög katolikus pap öccsével, Papp Istvánnal. A Szűz Máriát ábrázoló kis kép 1696. november 4-én könnyezett először. Ez két héten át szakadatlanul tartott, majd kis megszakításokkal egészen december derekáig. A csodás hír hallatán az ikont az osztrák császár Bécsbe vitette. Ma is ott van, a Szent István-dómban, de azóta sem könnyezett.
A pócsiak nem sokkal később elkészíttették a régi ikon mását, mely 1715. augusztus 1-jén könnyezni kezdett. A három napon át tartó csodának több százan voltak a tanúi. A kép harmadik könnyezése 1905. december 3-án kezdődött, tizennyolc napon keresztül folytatódott.